Már Nyugaton is van pozitív sajtónk, pedig nem könnyű ezt elérni – Orbán Balázs a Mandinernek

Hogy jut ideje a miniszterelnök mellett könyvet írni?
Szerencsés vagyok, nem kell időt kiszakítanom a könyvírásra, mert nálam ez a munkaköri leírás része. Az év politikai slágere a konnektivitás, illetőleg az összekapcsoltság fokozására épülő magyar stratégia volt. A világrend átrendeződését látva idén egyértelművé kellett tennünk, hogy ebben az új világban mi a béke és az egyre fokozódó gazdasági együttműködés, nem pedig az ellenségeskedés és a blokkosodás oldalán állunk. A kollégáim összegyűjtötték, hogy miután januárban először írtam erről a Mandinerben, majd angolul is megjelent egy hasonló cikk, több tucat magyar és külföldi közéleti szereplő szólalt meg, illetve több száz írás született a témában.

Sikerrel tematizálta a közbeszédet!
Örülök neki, hogy nagy az érdeklődés a magyar stratégia iránt. Ez az ország nemzetközi súlyának növekedését igazolja, illetve azt, hogy mi magunk is jobban érdeklődünk a geopolitikai változások megértése iránt, mint korábban. A magyarok pontosan érzik, hogy valami történik. A világ nem ugyanaz, mint korábban. Aki beragad, lemarad. Meggyőződésem, hogy a kormány külpolitikájának ezért széles a társadalmi támogatottsága, szélesebb, mint maguké a kormánypártoké. Az ellenzék pedig nem kínál semmit, csak tagadja a változás tényét, és azt mondja, hogy minden legyen úgy, ahogy volt.

Huszárvágás a könyv címe. A huszárvágás hogy van kapcsolatban a konnektivitással?
Ha felcsapjuk a szótárt, azt fogjuk olvasni, hogy a huszár egy világhírű fegyvernem, a magyar lelemény leképeződése, illetve a gyorsaság és a bravúros haditetteket végrehajtó lovas szinonimája. Konkrétan pedig maga a huszárvágás az a váratlan és bátor mozdulat, ami fordít a harc menetén. Azért választottam ezt a motívumot, mert ezzel tudjuk legjobban leírni, hogy mire is készülünk stratégiai értelemben ezekben az években. A Nyugat egyes vezetői az átrendeződésre adott válaszként egy blokkosítási stratégiát próbálnak átnyomni. Szerintük ez az a csodafegyver, amellyel a hegemóniájukat elvesztők meg tudják erősíteni relatív pozícióikat. Egységbe kell préselni az európai szövetségeseket, el kell vágniuk magukat az oroszoktól, fenyegetésként kell tekinteni a kínaiakra, nem szabad túlzottan közösködni a törökök és az öbölországok világával, és a többi. Ezek nem elszigetelt esetek, hanem egy tudatos stratégia részei. A stratégia arra épül, hogy akit csak lehet, leválasszanak a nyugati világon kívüli országcsoportokról, s egy minél szorosabb hierarchiában kizárólagosan alárendeljék őket a Nyugat vezető hatalmainak, így készülve az eljövendő civilizációs összecsapásra. Szerintem ez nem érdeke a világnak, nem érdeke a Nyugatnak, sem Európának és legkevésbé Magyarországnak. Ehelyett nekünk alternatív útvonalon kell haladnunk, ami bravúros külpolitikai, geostratégiai  és gazdasági mozdulatsort kíván – ha tetszik, egy jól irányzott huszárvágást.

Tudna mondani példát a konkrét politikai lépések közül?
Huszárvágás volt, hogy a magyar gazdaságban a keletről és a nyugatról jövő befektetések arányát sikerült kiegyenlíteni, mégpedig úgy, hogy a nyugati oldalról jövő befektetések nem csökkentek, hanem melléjük zárkóztak fel a keleti befektetők. Ellenséges közegben ez nagy teljesítmény, és Magyarország egyoldalú függőségeinek a megszüntetését segíti. Ugyanez vonatkozik az energiahordozókra. Nem azért veszünk orosz energiát, mert attól függünk, hanem azért, mert számunkra jelen helyzetben az érkezik meg a legkiszámíthatóbb módon, és az érhető el a legkedvezőbben a piacon. Függőséget építettünk le, diverzifikáltunk ezen a területen is, nyitottunk a világ különböző pontjai felé, ezáltal bővítettük a nemzet mozgásterét. A harmadik ilyen bravúr az, hogy a legnagyobb magyar cégek éppen most értek meg annyira, hogy az eddigi bátortalan, elsősorban a szomszédos országokra korlátozódó terjeszkedés után a regionális, sőt globális piacra is kimenjenek. A politika területéről is mondok egy huszárvágást. Ma Izraellel, Törökországgal és Egyiptommal egyszerre ápolunk stratégiai partnerségi kapcsolatot – ismerve a viszonyokat, ez is külpolitikai bravúr.

EU-s harcainkat tekintve nem is ideológiai, hanem gazdasági-geopolitikai vitákról van szó?
Mindkettőről szó van, és mindkettő vizsgálható a konnektivitás szempontjából. A legsikeresebb konnektivitásideológia a Nyugaton a kereszténység volt. Ez volt az a tapaszték, ami összekötötte a nemzeteket, ezen keresztül tudtak politikai szövetségeket kötni és közös gazdasági rendszereket összerakni Európában. Szerintünk a Nyugaton belüli tartós és mély kapcsolatépítésnek továbbra is ez az alapja. A liberálisok, akik szét akarják verni a keresztény alapokat, valójában tehát az integráció alapjait verik szét. Gazdasági-­geopolitikai értelemben pedig úgy áll a dolog, hogy egyesek beletörődtek Európa hanyatlásába, és a nyugati világ vezető hatalmának, az Egyesült Államoknak való alárendeltségben látják az egyetlen B tervet. Szerintünk viszont harcolni kell, Európának önálló szereplőként kellene fellépnie a világszínpadon, béketeremtőként és gazdasági erőközpontként. Olyan hatalomként, amely nem ideologizál, hanem keresi az együttműködést, saját érdekek mentén kialakított saját akarattal.

A Fidesz rendszerint abban bízik, hogy legalább néhány országban a szövetségesei kerülnek hatalomra, ehhez képest sem Lengyelországban, sem Spanyolországban nem tudta megőrizni kormányzati pozícióját a jobboldal, és a holland választáson győztes szövetségese sem biztos, hogy képes lesz koalíciót kötni. Többen úgy nyernek, hogy a kormányzáshoz nincs elégséges támogatottságuk és mozgásterük. Mivel van a baj?
Szerintem ennél összetettebb a kép. Ellentétes példákat is tudunk mondani, például Olaszországot, illetve az Egyesült Államokban is nagy esélye van a republikánus fordulatnak. Opti­mista vagyok, mert szerintem az általános jobbratolódás folytatódni fog. Ez nem feltétlenül a jobboldali pártok jó politikájának köszönhető, hanem annak, hogy egyre több ember számára nyilvánvaló: a hatalmon lévő európai baloldal felelős azért az elhibázott politikáért, amitől a kontinens szenved: a középosztályt megnyomorító gazdasági lecsúszás, a versenyképességet romboló méregzöld ideológia, a polgárháborús helyzeteket generáló migrációs politika, a korrupt és elfogult birodalmi bürokrácia. A felelősséget nekik kell elvinniük ezért. Azok a jobboldali erők erősödhetnek meg, amelyek keményen harcolnak, amelyek viszont belesimulnak és asszisztálnak, azok bukni fognak.

A nemzetközi konnektivitást az MCC is segíti, hiszen sok konzervatív gondolkodású nyugati tudós, közéleti személyiség érkezett már ide.
Igaz, hogy a nemzetközi sajtó a The New York Timestól a Frankfurter Allgemeine Zeitungig erről ír, de számomra nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az MCC-be járó magyar diákok a legjobbat kapják. Azon dolgozom, hogy meg tudjuk haladni azt az eddig domináns logikát, hogy a magyar adófizetők hozzájárulásával a legtehetségesebb magyar diákok külföldre mennek, és elveszítjük őket: nem tudjuk, hova mennek, nem tudjuk, ott mit tanulnak, és ők is elveszítik a kapcsolatukat az anyaországgal – így működik az agy­elszívás. Ezen szeretnénk változtatni: az MCC által mi magunk építünk egy nemzetközi hálózatot. Lehet és kell is menni külföldre, de ez a mi világunk, mindenkivel egyedileg foglalkozunk, mindenki mentort kap, mindenkinek itthoni képzési eleme is van. Aki pedig nem szeretne külföldre menni, annak is nemzetközi színvonalat kell nyújtanunk. Külföldi oktatókat kell idehozni, meg kell mutatni, milyen is egy Oxbridge-típusú előadás, hogy tudják, ennél is jobbnak kell majd lenniük. A harmadik célom pedig az, hogy felébresszük a kíváncsiságot a diákokban. A világ színes, elképesztően érdekes közéleti vitatémák vannak az asztalon – minél többet tudunk megmutatni, annál jobb. Úgyhogy a tevékenységünk fókuszában a diákok vannak, de persze ott van az MCC „public diplomacy” része is. Utóbbi azért fontos, mert ha valaki megismeri Magyarországot, akkor már nehezen hiszi el azt a sok botorságot, amit a nyugati liberális média ír róla. Sokat profitáltunk abból az előző években, hogy megnőtt az önkéntes jószolgálati nagyköveteink száma. Ezek a krónikások, modern kori Janus Pannoniusok és Bonfinik valós módon tudósítanak az itthoni dolgokról, így már Nyugaton is van pozitív sajtónk, pedig nem könnyű ezt elérni.

A könyve elején felvázolja az épp összeomló neoliberális világrendet, amivel a magyar kormány szemben áll. Az ellenzék mégis gyakran vádolja a kormányt neo­liberalizmussal.
A kormány gazdaságpolitikája nemzeti alapon áll, ami azt jelenti, hogy folyamatosan vizsgáljuk a gazdaság egészét és az egyes szektorokat, a körülöttünk lévő világ változását, és olyan intézkedéseket hozunk, amelyek szerintünk a leginkább szolgálják az ország érdekét. Néha szocdem, néha liberális, néha konzervatív gazdaságpolitikai tankönyvekben találjuk meg a megoldást. A neoliberalizmus más. Az az elmúlt évtizedek globalizációjának az ideológiája, amely egyszerre gazdaságpolitika, állameszmény és emberkép. Lényege, hogy az állam kivonul a gazdaságirányításból, privatizálja saját működését, és általában is a liberális, individualista eszmékre építi fel a kormányzati rendszerét. Aki rá tud csatlakozni erre a logikára, az sikeres lehet, aki nem, az elbukik vagy elbuktatják. Ennek a rendszernek lett vége. A világ nagy része rájött, hogy ha rácsatla­kozik is a szabadkereskedelmi rendszerre, attól még a kormányzati elveknek nem kell liberálissá változniuk. Ma mindenki a saját útját keresi, és egymást metsző együttműködésekben vesz részt. Az állam ma ott van minden sikeres ország vállalatai mögött, aktívan irányítja a gazdaságot, védi a közösség érdekeit, lobbizik a piacokért és a beruházásokért – a politikai és gazdasági kapcsolatépítés kéz a kézben jár.

Gyakori vád, hogy a keleti nyitás nemcsak gazdasági kapcsolatokat jelent, hanem keleti kormányzati modellek importálását is.
A keleti kormányzati berendezkedés teljesen más, mint a nyugati, és a magyar kormányzati rendszertől is nagyban különbözik. Szerintem nekünk egy sajátosan magyar kormányzati rendszert kell kiépítenünk, és ebben elég sikeresek vagyunk. Egyes elemek jelen vannak nyugaton vagy keleten is, de ahogy az egész összeáll, annak sajátosan magyarnak kell lennie, különben kidobja magából a nemzeti szövet. Bibó István azt mondta a 20. szá­zad közepén, hogy azért zsák­utcás a magyar fejlődés, mert az addigi modern kormányzati rendszereknek nem volt demokratikus legitimációjuk: a dualizmusban a lakosság néhány százaléka szavazott, a két háború közötti időszakban nem volt titkos a szavazás, a kommunista rendszer meg szóba sem kerül ebben a tekintetben. Bibó szerint az lenne a szerencsés, ha hatékony lenne a kormányzás, és széles körű demokratikus felhatalmazással bírna. Szerintem az előző és a mostani évtized egyik legnagyobb eredménye, hogy beállt egy olyan rendszer, amely ezt a két elvet egyszerre tudja érvényesíteni. A mostani kormányzati rendszer hatalmas demokratikus legitimációval dolgozik, és itt nemcsak a választási eredményekre gondolok, hanem a népszavazásokra és a nemzeti konzultációkra is. S emellett van egy hatékony, jól szervezett kormányzás. Ez a fajta stabilitás, ilyen kettős rendszer nincs túl sok helyen a világon. Keleten akad hatékony, központilag szervezett kormányzás, de mindig kérdés a demokratikus felhatalmazás. Nyugaton hellyel-közzel megvan a demokratikus legitimáció, de a kormányzás gyakran súlyos problémákkal küzd, ezért nem hatékony.

Egy másik gyakori bírálat, hogy az ország összeszerelő üzem, amivel szemben ön nemzetközi rangsorokat idéz arról, hogy mi vagyunk a világ tizenegyedik legösszetettebb gazdasága. Eltévesztenének valamit?
Nem tévesztenek, hanem hazudnak. A Harvard kutatása kimondja, hogy mi vagyunk a tizenegyedik legösszetettebb szerkezetű ország a világon, tehát sok szektorból áll össze a hazai össztermékünk, nem vagyunk monokulturális gazdaság. Nekünk nem vitatkoznunk kell velük, hanem azon érdemes gondolkodnunk, hogyan tudjuk ezt fenntartani és tovább erősíteni. A közlekedésben például olyan átalakulás zajlik, hogy ha meg szeretnénk menteni a járműiparunkat, akkor újítanunk kell. Továbbá új szektorokat is kiépítünk, például a zöldenergia vagy a hadiipar területén. Tehát a dolog éppen ellenkezőleg áll, mint ahogy a baloldal gondolja. Sokszor hallgatom őket, és azt még értem, hogy politikailag miért mondják azt, amit mondanak: úgy gondolják, ez az ő érdekük. A riasztó inkább az, hogy minden jel szerint komolyan is gondolják, amit mondanak. Ha visszakerülnének a kormányzati pozícióba, ugyanolyan zsákutcába vezetnék az országot, amilyenbe Gyurcsány Ferenc irányításával – a mainál sokkal könnyebb nemzetközi terepen – egyszer már vezettek minket.

A kötetben azt is írja, hogy a magyar nagyon nyitott gazdaság.
Ez fontos, mert ahhoz, hogy jó stratégiát tudjunk kitalálni, tudnunk kell, hogy kik vagyunk, és mik az erősségeink. Magyarország egy gyönyörű, de jelen formájában viszonylag kicsi, nyersanyagokban szegény ország, viszont hagyományosan fontos kereskedelmi útvonalak mentén fekszik. Sikerült egy komplex, modern, exportorientált gazdasági rendszert felépíteni, aminek köszönhetően az előző évtizedben megháromszoroztuk az ország gazdasági teljesítményét. A termékeinket azonban el is kell adnunk, és itt üvegplafonba ütközünk. A Nyugaton kívüli világ hétmilliárd fős piacot jelent, a nyugati pedig csak egymilliárdost – miért mondanánk le erről a hétmilliárdos piacról? Oda is el kell adni a termékeket. Egyébként az előző években azt is bebizonyítottuk, hogy hiába helyez minket szankciók alá Brüsszel, továbbra is képesek vagyunk fejlődni, bővülni, képesek vagyunk reálbér-emelkedést produkálni. Mítosz, hogy rá vagyunk szorulva az uniós forrásokra. Persze a forrásokat be kell söpörni az utolsó centig, és meg is fogjuk tenni. De függetlenül attól, hogy mikor kapjuk meg az EU-s pénzeket, alternatív forrásokon kell dolgozni, és mindenkit partnernek kell tekinteni, aki hajlandó milliárd dolláros befektetéseket idehozni. Ezekért a beruházásokért öldöklő küzdelem folyik, és szükségünk van erre a tőkeinjekcióra, hogy további fejlesztéseket is végre­hajtsunk. Olyan terveink vannak, amelyekhez a brüsszeli bürokraták szegényes képzelőereje úgysem lenne elég.

A konnektivitás nemzeti szempontból, a határon túli térségek vonatkozásában különösen fontos. Ezt szolgálják az MCC erdélyi, kárpátaljai, fel­vidéki központjai is?
Fontos, hogy azok a diákok, akik ide járnak, tudják: létezik az oszthatatlan magyar nemzet. A mi oktatási-nevelési programunkban ez markáns elemként jelenik meg, aki ezzel nem ért egyet, az nem fogja nálunk megtalálni a számítását. Lényeges az összetartozás erősítése, amire nem tananyagként tekintünk, hanem identitás­kép­zésként. A dolog másik része az, hogy decentralizálni kell az oktatást: nem szabad hagyni, hogy aki a legjobb egyetemek valamelyikére szeretne járni, pontosabban a legjobb oktatást szeretné kapni, annak mindenképpen Budapestre kelljen költöznie. Olyan rendszeren dolgozom, ahol azt tudom mondani a diákoknak, hogy ha Kolozsváron, Szegeden vagy Debrecenben jársz egyetemre, plusz MCC-s vagy, akkor sokkal többet kapsz, mint ha egy budapesti egyetemre jössz az MCC nélkül. Ezáltal erősödnek a helyi közösségek és a helyi értelmiség is. Ezért van az, hogy a vidéki egyetemek fontos partnerként tekintenek ránk. A konnektivitásstratégia tekintetében pedig az a kulcs, hogy regionális hatalmi státuszt érjünk el, aminek fontos része, hogy stabilizáló erőként kell föllépnünk a térségben. Ez azt jelenti, hogy Magyarországnak az egész térség gazdasági össze­szervezéséért, az egész térség felemeléséért és fejlődéséért viselt felelősséget is fel kell vállalnia. Ezt a határon túli magyar közösségekkel való együttműködésen keresztül tudjuk elkezdeni.

Hogy fog telni a karácsonya?
Végre a családdal leszek. A karácsony előtti időszak mindig nehéz, addigra sok hiány felgyülemlik, de a karácsony kitölti ezeket a hiányokat. Kell is az energia, mert az év elején egy nehéz európai politikai időszakkal indul a kampány. A könyvvel pedig bemutató körútra indulok, szóval bőven akad tennivaló.

***

Orbán Balázs második kötetét, a Huszárvágás – A magyar konnektivitás stratégiáját december 12-én, kedden fél öttől mutatják be az MCC Hunyadi Mátyás termében (Budapest, Tas vezér utca 3–7.). A Mandiner által szervezett eseményen részt vesz Csiki Gergely a Portfolio, Fekete-Szalóky Zoltán az Index és Szalai Zoltán a Mandiner képviseletében, regisztrálni a Mandiner Facebook-­oldalán lehet. Az MCC Press gondozásában megjelenő mű alapállítása szerint a 21. században a korábbinál kiegyenlítettebb világrend jön létre: a hidegháború óta szuperhatalmi státuszban lévő Amerikai Egyesült Államok egyeduralma meginog, riválisai megerősödnek, a geopolitika eddig ismert viszonyai összekuszálódnak – új játsz­ma indul új nyertesekkel. Orbán Balázs úgy véli, a dominanciáját elveszítő Nyugat rosszul reagál ezekre a kihívásokra: az összekapcsolódás helyett a szétválasztás mellett tör lándzsát. A szerző szerint ez a politika nem szolgálja sem a Nyugat, sem pedig Magyarország érdekeit. Felmerül a kérdés: mit tehetünk akkor, ha épp legközvetlenebb szövetségeseink terelnek minket az érdekeinkkel ellentétes irányba? Ilyenkor van szükség magyaros vezércselre, amely fordít a helyzeten, ennek a stratégiának a lényegét tárja elénk a Huszárvágás.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád