Trianon minden rossznak az emblémája, ami velünk történt

„Trianon az egyik nagy kísértet. Szerinted hogyan vált először Trianonból egy kimondhatatlan, elhallgatott dolog, majd a rendszerváltás után rögtön valami, amit »szégyellni kell«, amiről »nem illik beszélni«? Hogyan lett például a jobboldalon való gúnyolódás egyik fő toposza?

Nincs kész válaszom. A Kádár-korszakban az abszolút tabu ’56 volt. Ez ugye Kádár személyes ügye. Utolsó beszédében – amelyből Kornis Mihály drámát is írt – egyszer sem mondja ki Nagy Imre nevét. Csak azt, hogy »az ember, akit kivégeztek«. ’56 mellett persze voltak kisebb tabuk. Ez a »mi történt '45-ben«, »az orosz katonák mit csináltak«, és bizonyos értelemben Trianon is ezek közé a minor tabuk közé tartozott. Mert onnan azért két lépésben el lehetett jutni a nemzeti szuverenitásig, és el lehetett jutni odáig, hogy »de miért is vannak itt az oroszok«? Az pedig megint ’56-hoz ért volna vissza. Ahhoz pedig semmiképp nem lehetett hozzányúlni. Részben a rendszer logikája, részben pedig – úgy gondolom –, hogy Kádár személyes meggyőződése miatt. Másfelől viszont Trianon nevet adott számtalan más frusztrációnak. A múltkor jöttem be a reptérről taxival, kérdezte a taxis, hogy honnan jöttem. Válaszoltam, hogy Párizsból, egy konferenciáról. Erre az első két mondatban azonnal elkezdett trianonozni, majd a harmadik mondatban már arról volt szó, hogy egyébként szar ez a taxióra, ne kártyával fizessek, mert akkor a pénz nagyon sokára jut el hozzá, és egyébként a felesége is elvált tőle és vitte magával a konyhabútort.

Trianon traumatológia lett.

Trianon minden rossznak az emblémája, ami velünk történt.

Trianont egy átlagember úgy fordítja le a maga nyelvére, hogy kib888sztak velünk, megcsonkították Magyarországot és pont. Ebből jön minden rossz.

Én azért annyit tennék hozzá – és itt akkor rögtön kiderül, hogy én egy álruhás nemzeti liberális vagyok – , hogy néha érnek nagyon kellemes meglepetések is. Hiszek abban, hogy bizonyos határok között – bár nyilvánvalóan arról sosem lehet leszoktatni az embereket, hogy kidobják a csikket a piros lámpánál az ablakon, de –, bizonyos tudástranszferrel, bizonyos helyes tudás átadásával az ember jobbá tehető. Tudom, hogy ez elvetendő és ez egy utópia…”