Egy részeg céllövő találatai

„Régi elméletem, hogy néha ki kell mondani egyszerű, tiszta, értelmezhető, racionális, morálisan megkérdőjelezhetetlen mondatokat. Miképpen a presszóban, a közértben, a munkahelyen, az egyetemi aulában beszélnek az emberek – a szűk körű PC-terroristák diktatúrájától mentesen. Éppen ezért mondjuk most ki sallangmentesen, hogy Lukács György egy sötét gazember volt.

Közéleti-politikai életpályáját kevés számú még élő híve megpróbálja ellentmondásosnak, sőt tragikusnak beállítani, de a józan ész ellenáll ennek a utólagos szerecsenmosdatásnak. Kétségkívül átélte a 20. század legvérzivatarosabb évtizedeit – de ki nem, akkoriban? Az első világháborúban nem fegyveres szolgálatra vonult be, de 1916-ban az alól is felmentették. Ám ez az „untauglich” esztétát és filozófust egy csöppet sem akadályozta abban, hogy a Tanácsköztársaság dühödt pusztításában népbiztosként, utóbb politikai biztosként tevékenykedjen. Ebbéli minőségében a törékeny filosz továbbra sem lőtt, inkább lövetett: a Vörös Hadsereg tiszafüredi veresége után Poroszlón hét saját katonájának a fejébe röpíttetett golyót. Ez alighanem egy minimálisan humanista polgár számára önmagában elegendő lehet Lukács emberi megítéléséhez, de akkor már ürítsük fenékig a méregpoharat: hiteles feljegyzések és történészi kutatások szerint ez a fegyverforgatásra alkalmatlan filozopter a századparancsnokokat utasította, hogy a saját embereik közül jelöljék ki a halálra ítélteket! A szadizmusnak és a már-már perverzitásba hajló bosszúvágynak ez valami olyan csúcspontja, amihez nem szükséges kommentár.”