A nárcizmus üldözötte

„A halott Aylan Kurdi törékeny testét egy török strandon találta meg egy csendőr. A parton fekvő testről, az azt felemelő csendőrről készült képek, mint mondani szokás, bejárták a világot, ikonikusak lettek. Azaz idézhetők, (ki)használhatók. A parton fekvő Ai Vej Vejről egy indiai újságíró, Rohit Chawla készített egy felvételt, s azt be is mutatták januárban Delhiben, az ArtFairen. A gyerek halott volt, a művész tetszeleg annak pusztulásában. Az eredeti felvételen nem látszik a kisfiú arca. A csukott szemmel holtat játszó Ai Vej Vej arca ellenben igen. Nem bízott a megismételt kép félreismerhetetlenségében, saját arcával jelölte meg azt. Ott reklámozza magát, ahol a „figyelem felkeltését” használja a mű értelmezési kereteként. Azaz tovább építi a kommunistáknak ellenálló (amúgy adóügyeit politikai témává átváltoztató) hős mítoszát, aki kérlelhetetlenül a tudtunkra adja, amit magunktól is tudnunk kell: évtizedek óta a legmélyebb erkölcsi válságban élünk, még akkor is, ha ezt amúgy a magyar politikai elit és hajdan emberi jogokra érzékeny liberális elit-értelmiségiek ugyanúgy elhárítják maguktól.

Az ilyesfajta tevékenység az, ami okkal gyanút ébreszthet azokban, akik a kortárs művészetet többnek vélik és remélik a nárcizmusból húzott haszonelvű akciók soránál. S persze az is tény, hogy Ai Vej Vej semmi mást nem tesz, mint amit megtehet. Nem forradalmár, hanem rafinált üzletember ő, s attól tartok, hogy nem egy iparág ellenében, hanem azáltal lett híres. A kortárs művészetnek éppolyan szüksége van ilyesféle álszubverzív alkotókra, mint a médiaiparnak a trash média sztárjaira, akiknek tevékenysége ugyancsak jól hasznosítható.

Bovaryné én vagyok. Ai Vej Vej mi vagyunk. Ő a mi rossz lelkiismeretünk ébren tartója, rajta (okkal) felháborodnunk remek alkalom arra, hogy ne a tehetetlenségünkről és nyomorult fóbiáinkról kelljen beszélnünk.”