A Fidesz főpolgármester-jelöltjét azért nem illetem most komolyabb jelzőkkel, mert nő
Nem láttam sem őt, sem egyetlen pártársát sem maltert hordani.
Sok ellenzéki értelmezővel ellentétben nem becsülném le L. Simont. Bár alkata hasonló, mégse sorolnám a kihízott, rosszul öltözött, félművelt Fidesz-káderek közé. Ismerem az irodalmi előéletét, olvastam a nyilvánosságról írott, figyelemre méltó tanulmányát.
„Olvasom a mai újságokban, hogy a kormány kivette az adócsomagból a reklámadó-törvény módosítását. A veszély egyelőre elhárult a médiacégek feje fölül, az Európai Unió ugyanis elégedetlen a módosítási szándékkal. Elfogadja, hogy ötven százalékról annak egytizedére csökkent volna az adónem, azt viszont kifogásolja, hogy ama vállalkozások, amelyek évi százmilliónál kevesebb bevételre tesznek szert, a nulla százalékos kategóriába tartozzanak. Mindenkinek fizetnie kéne tehát, ami nem jó hír a média iparágnak.
E bizonytalan helyzetben másodlagos, amit tegnap hozott szóba L. Simon László. Annak idején a Fidesz-kultúrpolitikus vette nevére az eredeti reklámtörvény-tervezetet, és a Mandinernek adott interjúban most ezt mondja a sajtóról: »Sajnos az akkori javaslatom, hogy hozzunk létre egy alapot erre, elhalt. Pedig nem volna butaság olyan programot indítani, amely a minőségi újságírást szolgálja.« Sok ellenzéki értelmezővel ellentétben nem becsülném le L. Simont. Bár alkata hasonló, mégse sorolnám a kihízott, rosszul öltözött, félművelt Fidesz-káderek közé. Ismerem az irodalmi előéletét, olvastam a nyilvánosságról írott, figyelemre méltó tanulmányát. Ízlését jónak tartom, bár olykor hajlamos feláldozni a pártszerűség oltárán.
Idézett javaslata sem ördögtől való. Nem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy átvette a Nyugat-Európában és Skandináviában meghonosodott módszert, noha a sajtóalap elé bizonyára szívesen biggyesztené a nemzeti jelzőt. A Nemzeti sajtóalap nem szüntetné meg a reklámadó sarc-jellegét, de legalább azzal vigasztalná a médiavállalkozásokat, hogy a befizetések egy része visszacsorogna a szakmába, még ha nem is föltétlenül náluk kötne ki. A reklámadó következtében sok cég menne tönkre, a Sajtóalap azonban életben tarthatna néhány szerkesztőséget, amely azért veszteséges, mert értéket teremt.”