Szájba adott falatok – Kádár és mi VI.

János hosszú bűnlajstromán a hazaárulástól a gyilkosságra való felbujtáson át a finomabban kidolgozott megoldásokig sok minden szerepelt. Nem hiszem, hogy a szociálpolitika akut kérdései különösebben foglalkoztatták volna, túl azon, hogy mindenkinek jusson épp annyi, amennyiért hajlandó a Hofi Géza tréfái által kijelölt határokon belül békésen elszotyizgatni, nem kérdezősködni, boldognak mutatkozni.

Gondolom, valamiféle morbid KGST-szabvány szerint legyártottak egy életpálya sablont, ráhúzták a társadalomra, ami pedig kilógott belőle, azt levágták. Az egyéni kezdeményezések, a személyes apró sikerek így nem válhattak példaértékű modellé. Feljelentést kockáztatott, aki innovatív, vagy egyszerűen csak szükségesnek gondolt változtatási elgondolásaival nem a szolgálati útvonalon keresztül próbálkozott. Az évtizedek során így a kreatív kisebbségben is gyökeret vert a hatalommal való egyezkedés kényszere. Most látszik csak, hogy a pici viszonyok között mivé is „nemesedett” az amúgy húzóágazatokban érdekeltek letutizási hajlama.

Az említett életpályasablonból nem csak az ügyesek és tettre készek, de alul is jó páran kitüremkedtek. A társadalmi rend akkori működtetőinek fejében talán okozott némi zavart, hogy a nyolcvanas évekre a rendkívül nagy dotáció és erőszakos árszabályozás ellenére is elő tudták állítani azt a fajta szegénységet, amit a piaci elvű országok rendszerhibájaként kárhoztattak, ám ezekről nem vettek tudomást. A SZETA és egyéb alternatív segélyező szervezetek rombolásával pedig alaposan alávágtak az épp csak megjelenő társadalmi szolidaritásnak.

Azokban az években maga a szolidaritás kifejezés igen kellemetlenül csengett a hatalom fülében: Lengyelország, mint a szociális válság mumusa kísértett a blokk országaiban. Pedig a helyi közösség összetartó ereje jelentős szociális terhet képes levenni az állam válláról. A gépezet azonban az öntevékenységtől félve elutasította és elfojtotta a civil segítséget. Formalizált szociális ellátórendszer hiányában maradt a megbélyegzés. A kádárizmus utolsó tíz éve alatt leszivárgott a társadalom mélyebb rétegeibe a propaganda üzenete: a szegénység ugyanolyan deviancia, mint a szipuzás meg az akkori nagyferóság. Tisztességes munkásembernek nincs velük dolga. Tűnjenek el a horizontról, a dolgozó nép ne is lássa.

A szocializmus elemeiben ugyan mutatott valami ködös egyenlőséget célzó igyekezetet (szakszervezeti beutalók, kötelező iskolaköpeny hordása a nem létező társadalmi különbségek elfedésére); a gyakorlatban azonban mégis csak egy illúzióval házalt, az egyszer majd minden jó lesz ígéretével.

Addig viszont százezrekkel hitette el, hogy innováció, tehetség és alkalmasság hiányában is elérhető a létbiztonság egy közepesen alacsony szintje. Elfogadottá, mi több, népszerűvé tette a nekem ez jár! alapvetését. Milliókat csapott be, s ezek a ma már idős és kiszolgáltatott emberek a 21. század viszonyai között kétségbeesetten vergődve követelik Kádár népének „jogos” jussát. A román szerző, Dan Lungu regénye, az Egy komcsi nyanya vagyok! meglehetős pontossággal írja le a szocializmus lepukkant, de valamiféle biztonságot adó romantikáját. Ez után sóhajtozik ma már a fél ország, követel biztos lakhatást, utasít el személyes felelősséget, és keresi az állam segítségét, mint életminősége javításának egyedüli kulcsát.

Kádár ugyan ellopta a szabadságot, ám halála után 25 évvel, amikor a demokratikus sztenderdek alapján elvileg minden jóra fordult, a magyar társadalom bő harmada alig képes értelmezni a szabadság mibenlétét. Képtelen az absztrakcióra, hiszen létminimum alatt él (a KSH egy ideje nem közli az adatokat); az általánosan elfogadott javaktól való megfosztottság állapotában pedig csupán a krumpli vagy kenyér tengelyen dől el a gasztronómia, M1 vagy RTL mentén a kulturális sokszínűség kérdése.

Kádár János 1962 májusában ünnepelte 50. születésnapját. Ereje teljében, a VIII. pártkongresszuson bemondja a korszakot jellemző legnagyobb népfrontos szövegét: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Aki bírta gyomorral, még odabújhatott a sötét és büdös melegbe. Aztán ez az opció is megszűnt.

Helyette van ez a szabadság izé, de a kiszolgáltatott képzetlenek, az idősek és betegek nem akarnak cukrászdát nyitni, Kádár krumplilevesét akarják, esetleg VV Izát. Lehulló morzsákra, jobb esetben pedig a helyi közösség helyenként éledező, megtartó erejére számíthatnak, addig is, amíg épp úton vannak a munka világa felé.