Ad Astra: az űr üres, az ember szorong

2019. október 25. 16:20

Az Ad Astra által sugallt közeli jövőkép nem túl biztató: az üres és élettelen világűrbe csak a szorongásainkat cipeljük magunkkal.

2019. október 25. 16:20
Győrffy Ákos
Győrffy Ákos

Számos gyarlóságom közül az egyik a sci-fik iránti, szűnni nem akaró érdeklődésem. Ha jobban belegondolok, talán nem is igazi gyarlóság ez, és nem is szűnni nem akaró érdeklődés, mert olvasni például képtelen lennék sci-fit, csak nézni szeretem, de az esetek nagy részében persze azt is megbánom.

Azért bánom meg, mert majdnem mindig elrontják.

Van olyan, hogy nagyon erős a kezdés, sőt, még a folytatás is, aztán mégis leül az egész, vagy becsúszik egy-két szörnyen irritáló jelenet, ami visszamenőlegesen is zárójelbe teszi az egészet. Az esetek zömében ez történik.

Van néhány kivétel, az utóbbi évek terméséből az Érkezés például, ami majdnem jó, vagy a Csillagok között, ami szintén majdnem jó, de végül egyik sem lett igazán emlékezetes. Nyilván – részben – bennem is van a hiba, talán olyasmit várok el a műfajtól, amit az a legritkább esetben képes megvalósítani. Vagy egyszerűen csak túlságosan háklis vagyok.

James Gray filmje, az Ad Astra már a címével is kissé félrevezeti a nézőt.

A csillagokig ugyanis nem megy itt senki, marad mindenki a Naprendszerben,

igaz, a peremvidékéig azért elérkezünk. De nem is ez itt a fő probléma. Szoktunk olykor esténként a feleségemmel beszélgetni arról, hogy létezhet-e élet a Földön kívül. Igazi késő esti téma, lábmasszírozás közben elmélázni azon a kifejezésen, hogy kvantumfölény, vagy Schrödinger macskája, vagy az, hogy milyen távolságban van jelenleg a Földtől a Voyager-1 űrszonda.

Soha nem értettem igazán, miért érdekli olyan nagyon az embert, hogy van-e élet más bolygókon. Azaz magamat sem értem, mert engem is érdekel. Min változtatna, ha megtudnánk, hogy van. Az pedig soha nem fog bebizonyosodni, hogy nincs, legfeljebb mi nem bukkanunk a nyomára. Ez az utóbbi a valószínűbb forgatókönyv, már csak az irdatlan távolságok miatt is. Mióta tudom, mi az a Halványkék pötty, jóval átélhetőbbé vált, milyen felfoghatatlanul magányosnak és sebezhetőnek tűnünk a mélyűrből nézve. Végül is

csak a néhány kilométer vastagságú légkör választ el minket a vákuumtól és a mínusz százötven foktól.

Az Ad Astra alaphelyzete klasszikus, semmiféle rendhagyás nincs benne, számos variációjával találkozhattunk már korábban is.

Adva van egy magára hagyott, elárvult, depressziós, érzelmileg tökéletesen izolált férfi, aki az apja által hagyott űrben lebeg évtizedek óta. Ez az érzelmi űr jóval fontosabb szerepet játszik ebben a filmben, mint a valóságos űr, az Univerzum. Illetve jóval fontosabb szerepet játszana, ha nem jobbára közhelyes, olykor egyenesen szirupos kijelentésekkel próbálná meg körülírni a főhős azt a szorongást és ürességet, amelyben él.

A film

a Brad Pitt által játszott karakterre épül szinte teljes egészében,

a többi figura jobbára még mellékszereplőnek sem nevezhető, annyira súlytalan a jelenlétük. Ez alól még az eltűnt, a Naprendszer peremvidékén dekkoló apa sem kivétel, akit a máskülönben kiváló Tommy Lee Jones alakít. Tommy Lee Jonesról nekem már mindig a Nem vénnek való vidék című remekmű seriffje jut eszembe, ez a mindenből és mindenkiből egyszer és mindenkorra kiábrándult figura, aki fájdalmas arccal beszél arról, hogy már egyáltalán nem érti, mi történik körülötte, de annyit azért felfog belőle, hogy valami nagyon rossz.

Az Ad Astrában – nyilván részben amiatt, hogy itt is Reviczky Gábor hangján szólal meg – nekem mindvégig ugyanannak a seriffnek tűnt, akit a Nem vénnek való vidékben megismertünk, csak itt valami fatális félreértés vagy egy gonosz tréfa következményeként egy űrhajóba zárták, amit aztán már végképp nem tud megérteni. A szívtelen, a munkáját minden más elé helyező apa – az emberiség egyik hőse egyébként, amit a film kevéssé tud alátámasztani – szerepében ő sem tud felnőni a fiú drámájához, legfeljebb csak asszisztál hozzá. Tehát itt minden a Brad Pitt által alakított figuráról szól, és mondanom sem kell, bármennyire is jó – az évek múlásával tényleg egyre jobb – színész Brad Pitt,

ezt az egyszemélyes drámát még ő sem tudja egyenletesen magas színvonalon hozni.

Ha már egyszemélyes dráma és Brad Pitt, akkor már a Harag című második világháborús, tankos drámában jobban sikerült neki.

Az Ad Astra voltaképp nem is sci-fi a műfaj klasszikus értelmében, a világűr itt tényleg csak kulisszaként szolgál, magát a történetet könnyedén el lehetne képzelni más, tetszőleges helyszínen is. Ez a kulissza egyébként olykor igen látványosra sikerült, az operatőr Hoyte van Hoytema (aki egyebek között a Csillagok között és a Dunkirk látványvilágáért is felelt) igazán kitett magáért. Autós üldözést a Holdon például még nem láttunk.

Igazán erős jelenet viszont sajnos így is csak kevés akad, ezek közül egyértelműen kiemelkedik az, amikor egy vészjelzéseket leadó kutatóhajó belsejében elszabadulnak a főemlősök. Többet nem árulnék el erről, elég az, hogy abban a néhány percben tényleg kap bizonyos mélységet a film, noha a történet szempontjából ez az epizód csak egy rövid, következmények nélküli kitérő.

A film bizonyos szakaszában nyilvánvalóak az áthallások a műfaj valódi klasszikusaival, leginkább a Solarisszal kapcsolatban. A tökéletes, hónapokig tartó magány, ami felpörgeti az amúgy is traumatikus emlékekkel terhelt pszichét, itt is megjelenik, de koránt sem tud olyan katartikussá válni, mint Tarkovszkijnál. Pedig Brad Pitt igyekszik, tényleg igyekszik, ez kétségkívül látszik minden megmozdulásán, csak egyszerűen nincs annyi ebben a történetben, hogy mindez emlékezetessé tudjon válni.

Az Ad Astra által sugallt közeli jövőkép nem túl biztató, az emberiség a Holdra és a Marsra is exportálja azt a gátlástalan és korrupt élettechnikát, amivel a Földet már sikerült tönkretenni. A Holdon illegális, félkatonai szervezetek bányásznak mindenfelé, a Marson dettó,

az üres és élettelen világűrben pedig csak a szorongásainkat cipeljük magunkkal,

amelyek adott esetben egészen a Neptunuszig elkísérnek bennünket. Az emberiség kihalásra van ítélve – így szól a film tételmondata, rajtunk már tényleg semmi nem segít. Csak a szeretet, akarná sugallni a főhős, de ezt sajnos nem hiszem el neki.

Összesen 73 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
reugrangon
2019. október 30. 21:38
MooXi.net - nagyszerű projekt felnőttek számára, akik szexpartnert szeretnének találni
Zsolt75
2019. október 26. 13:23
Az volt a baj, hogy 4d- ben néztem meg ezt a szart, és időnként indokolatlanul felrázott a szék.
lhotx
2019. október 26. 08:43
Nem európai (kicsivel tán műveltebb), hanem az unalomig ismert USA-beli középszar szamara készülnek. Az meg vad iramban tart lefelé (, ahová a gondozói szívesen löknének másokat is).
brekker
2019. október 25. 23:55
"Van olyan, hogy nagyon erős a kezdés, sőt, még a folytatás is, aztán mégis leül az egész, vagy becsúszik egy-két szörnyen irritáló jelenet, ami visszamenőlegesen is zárójelbe teszi az egészet. Az esetek zömében ez történik." Hogy másképpen is lehetne az ami van, látszólag egyértelmű. Az elején általában jól megy a kitalálás, végül az emberi értelem korlátaiba ütközik. Nehéz valóbb világot kitalálni annál, mint ami létezik.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!