A jövő

2023. június 14. 20:05

2023. június 14. 20:05
Győrffy Ákos

Tizenhét éve nem jártam erre. Ez jutott eszembe, amikor nekivágtam a kaptatónak. Kora reggel Királyházán, a Börzsöny szívében. Ez itt tényleg a szíve, a szíve közepe. Földrajzi értelemben is, de egy kevésbé megfogható értelemben is. Itt tényleg csak hegyeket és erdőket látni, ha szétnézünk valamelyik magaslatról. Hegyvonulatokat és erdőket, semmi olyasmit, ami emberi jelenlétre utalna. Ami persze nem egészen igaz, mert a fakitermelés nyomai azért láthatók itt-ott. A völgy mélyebb részein még majdnem éjszaka van, kicsit odébb már hajnal, a gerinceket pedig már elérte a reggel. A napszakoknak ez a párhuzamos jelenléte a hegyvidékek egyik attribútuma. De sokszor itt az évszakok is szinte egyszerre vannak jelen. Odalent már rügyezik az orgona, miközben a Csóványos csúcsa alatt még javában virít a hóvirág. Mintha az idő is másképp viselkedne a hegyekben. Minden egyszerre van jelen, és minél magasabb egy hegyvidék, annál drámaibb ez az egyidejűség. Itt, a Börzsönyben mindez persze nem látványosan drámai, nem csillognak odafent jeges sziklacsúcsok. Itt mindez finomabban látszik, nincs kimondva, nincs felmutatva, de a figyelmes szemlélő előtt ugyanúgy feltárulnak a sejtelmes rétegek, amelyek úgy fedik át egymást, mint egy álomban. Az időnek ez a rendhagyó jelenléte hatással van ránk, egy másféle tempóba billent át észrevétlenül. A hegy­vidék ideje azonos az emberi lélek sajátos, belső idejével. Ugyanarra a rugóra járnak. Bennünk is minden egyszerre van jelen, ahogy hegyek között is. Ha átveszem a középhegységi tempót (pontosabban: ha visszaemlékszem rá), bennem is elmosódnak a múlt és a jelen közötti határok. S ugyanígy elmosódnak a jelen és a jövő közötti határok is. Ami nem azt jelenti, hogy a hegyekben képes lennék a jövőbe látni. Ez a sajátos „jövőbe látás” nem képekben nyilvánul meg. Nem látom előre a jövő heti lottószámokat. Inkább nyíltságot jelent, érzékenységet és valamiféle eredendő rendezettség érzetét. És valami olyasmit, hogy amit mi jövőnek nevezünk, az nem valami eleve elrendelt sorsvonal még előttünk álló szakasza, hanem egy végtelen kiterjedésű tér, amely a teljességet tartalmazza. Ezek az elnagyolt közelítések végső soron csak azt járják körbe, hogy a hegyekben járva megérintheti az embert az időtlenség élménye, és ezzel együtt annak a tapasztalata, hogy olyan kategóriákba zártuk be magunkat, amelyek elzárják előlünk a „teljes” panorámát. Olyasmi ez, mint amikor hideg, tiszta éjszakákon megpillantjuk az égen a Tejutat. Ami valójában nem a Tejút, hanem csak egy kis szelete. A Tejutat a maga teljességében soha nem láthatjuk meg, mert benne vagyunk. Az egyik spirálkarjában pörgünk a végtelenben. Ahogy a Tejútra, úgy önmagunkra sem látunk rá soha, legfeljebb egy-egy részletet vehetünk szemügyre. De egy-egy ilyen részlet is felfoghatatlan méretekben tárulhat fel.

Ez a tartalom csak előfizetők részére elérhető.
Már előfizetőnk?

Összesen 0 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!