„Az alábbi cikket adtam le az Index szerkesztőinek, akik a szöveg személyeskedő hangvételére hivatkozva visszautasították a publikálását. Ezúton közlöm.
Bencsik András hazatalál
Orbán Viktor vezénylő tábornok úr leghívebb katonája, a Demokrata című hetilap örökös főszerkesztője végre coming outolt. Aki ismerte, persze eddig is tudta, kiféle, hisz elvtársi megbízhatóságát az MSZMP központi lapjánál már a nyolcvanas években bizonyította. Néhány gesztusa, sajátos hanglejtése, bajszának egy-egy apró rezdülése oly sokszor elárulta már, mint égen a csillag. Sokan mégis úgy gondoltuk: bár helyes, hogy a Bencsikhez hasonló moszkoviták szabadon élhetnek a Kárpát-medencében, mégis jobb mindenkinek, ha természetellenes vonzalmukat a négy fal közt élik ki. Csakhogy Bencsik András megfogadta a mészárosi jótanácsot, és mert bátorabb lenni: felismerte, hogy közösségének mennyire nagy szolgálatot tesz azzal, ha végre a nyilvánoság elé áll, és előítéletre, gyűlölködésre fittyet hányva előadja, hogy a preferenciái bizony eltérnek attól, amit a magyarság hagyományosan normálisként vagy egészségesként azonosít. Bencsik András kimondta, hogy az ukrajnai háborúban az oroszoknak szurkol.
Persze világ életében azoknak szurkolt, csak korábban szovjeteknek illett hívnia őket. Egyebek közt a Népszabadság Pártélet-rovatában megjelent 1986-os írásában, melynek címe az volt, hogy »Követeljük a magyar ifjúság internacionalista nevelését!«, s amelyben Bencsik elvtárs a Magyar-Szovjet Baráti Társaság megszületését és »a két nép kapcsolatainak hagyományait« ünnepelte. A megszálló vöröshatalom híveként méltatta azokat, »akik szenvedélyből, hivatástudatból a két nép közötti barátság elmélyítését szolgálják«. Talán picit magára is gondolt, amikor ezt írta – ma pedig újra összefonódik a szenvedély és a hivatástudat, amint Bencsik András Oroszország anyácska kebelére visszatér.
A fentiek ismeretében legalábbis elcsodálkoztam, amikor két éve Bencsik András interjújából arról értesültem, hogy az 1990-es taxisblokádig nem is érdekelte a politika. Ennek fényében különös, hogy 1986-ban még azért tartotta hiánypótlónak a Magyar-Szovjet Baráti Társaságot, mert az végre lehetőséget nyújtott »a magyar ifjúság internacionalista nevelésére, a Szovjetunióhoz fűződő viszonyuk, világlátásuk tisztázására«. Nos, a rendszerváltás óta eltelt évtizedekben Bencsiknek se ártott volna tisztáznia a Moszkvához fűződő viszonyát – de ami késik, nem múlik. A történelmi helyzet kedvez a tisztázásnak: a Kremlt egy egykori KGB-tiszt uralja, és a béketábor is újjáalakult – természetesen ma is a dicsőséges Moszkva áll az élén, a széjjelszéledt mezőny egyetlen megmaradt tagja pedig az utolsó gázpalackig hűséges Magyarország.