Egészen egyszerűen, ha nem érdekel, nem megyek oda, ugyanakkor reménykedem abban, hogy akik odamennek, azok jobb emberként állnak fel az előadás végén. És ez a lényeg. Közelíthetünk divatos fogalmi nyelven vagy metaforákon keresztül a kérdéshez, cizellálhatjuk a mondandót, de ebben a tökéletlen földi világban ebben áll a művészet, illetve a tágabb értelemben vett kultúra társadalmi haszna és értelme: jobb emberré tesz bennünket. A szomszédban dúló háború rémisztő árnyékában erre ma még inkább szükségünk van.
L. Simon László a Mandiner hetilap legfrissebb számában Klebelsberget megidézve amellett érvel, hogy a kultúrára költeni kell. Ebben nincs vita közöttünk. Személyes találkozásainkkor viszont azon vitatkozunk, hogy a kultúra összefüggésrendszerében mondhatok-e olyat, hogy valamely intézményből »túl sok« lenne. A Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója eljut odáig, hogy a párhuzamosságokat talán föl lehetne számolni, az észszerű integráció ebben a nehéz gazdasági helyzetben járható útnak ígérkezik.
De a kollégámmal ellentétben én nem voltam politikus, nincsenek is ilyen karriervágyaim, ezért megengedhetem magamnak, hogy radikálisabb változtatások mellett érveljek. Nem értek egyet azzal, hogy a teljes intézményrendszert továbbra is alanyi jogon kellene finanszírozni. Csak azért, mert valami már létezik, nem jelenti azt, hogy léteznie is kell. Mindannyian rá tudunk mutatni olyan intézményekre, amiket valakiknek »csináltak«, és a kultúra egészének horizontján teljesen érdektelen, hogy mely politikai oldal és kinek. Az a kérdés, hogy betölti-e a szerepét, és hogy jó helyen van-e ott, ahol éppen van.
És ezt, bizony, kegyetlen őszinteséggel meg is kell vizsgálnunk. Mert ez a válságidő, amelynek még csak az elején (!) vagyunk, nem olyan, mint a Covid-járvány, nem múlik el egy vakcinától. Orbán Viktor miniszterelnök megállapítását a kultúra egészére is vonatkoztatni lehet: nem konjunkturális, hanem strukturális problémáról van szó. A magas energiaárak, a nyersanyagkitettség, a várható élelmiszerválság, a klímaváltozás kérdése és a tartósnak ígérkező migrációs hullámok a következő években is velünk maradnak. Ezzel együtt kell élnünk, ahogy nagyanyám mondta volna, vége az úri életnek. Viszont – és ez talán a legfontosabb – ebből nem következik az, hogy ne élhetnénk jó életet. Az úri élet nem az egyedüli jó élet. A stratégiai kiindulópont tehát az, hogy az alakuló új világban miképpen tehetjük az életünket jóvá, tartalmassá, élhetővé. Ám ezt a kérdést nem lehet értéksemlegesen eldönteni!