Túl sok olyan ember van a politikában, akinek nincs lelkiismeretfurdalása

„Ezután az interjú után lehet, hogy megint szemét libsi vagy áruló leszel…

Meglepődni már nem fogok, de azért ez nehéz. Múltkor egy tájegységről posztoltam, és ehhez írta oda valaki kommentben, hogy »rohadt libsi«. Igazából az a bajom, hogy kicsit elfogytam ebben, hogy beszéljünk, beszélgessünk. Beszélgetni akkor lehet, ha a másik is akar, sőt ha sokan akarják. Amíg az emberek többsége nem mer, vagy nem akar megszólalni, mélyebben gondolkodni, addig nagyon nehéz segíteni egy ügyet, egy társadalmat.

Hónapok óta csendben vagy, azt is elmondtad már, miért. Jólesik most ez a csend, vagy már írna a tollad?

Sokkal nyugalmasabb így, persze. De nem vagyok teljesen csendben, csak mást, máshogyan próbálok: azt nézem, ami jó itt, ami működik, ami szép ebben az országban, és beszéljünk arról!

Kényszer?

Belátás, tanulság.

Sikertelen volt a missziód a párbeszédről, egymás megértéséről?

Sikertelennek nem mondanám, mert sok embert elértem, elértünk – de főképp azokat szólítottuk meg, akikkel amúgy is egy hullámhosszon vagyunk. Csak nagyon kevés másképpen gondolkodó emberrel sikerült kulturált keretek között eszmét cserélni. És ha ráadásul én magam közben elégek, és miattam a családomat éri támadás, akkor nem is éri meg.

Úgy látszik, nem tudjuk megbeszélni egymással a dolgainkat. Most kicsit úgy vagyok ezzel, hogy akkor kommunikáljunk olyan dolgokról, amik jók, értékesek.

Nem látsz reményt a közeledésre a nehezebb témákban?

Most nem. Ezért próbáljunk olyan dolgokról beszélni, amikről tényleg tudunk. Az ATV-n futó Géniusz is ilyen. Ez a kvízműsor adta vissza a hitemet az országban. Azt láttam, hogy a tudás, a közgondolkodás minősége lefelé megy. Emiatt, bevallom, féltem, hogy nem lesz sikeres a Géniusz. Ehhez képest nagyon berobbant. Egyébként pedig nekem csak az a dolgom, hogy mondjam, ahogy Isten adta mondanom. Az, hogy kinek adott hozzá fület, hogy meghallja, már nem lehet az én dolgom.

És sokan nem hallják. Ez nem okoz tehetetlen dühöt benned?

Nincs bennem tehetetlen düh, mert mindenki máshol tart a maga útján. És ez így rendben van. Nem lehet senkit sem megváltani, csak segíteni annak, aki meg akarja váltani magát, és ezáltal ő is segít nekem. Aki nem nyújtja a kezét, aki nem kíváncsi, azzal nem lehet mit csinálni. Várni kell, amíg megérkezik. Lehet, hogy rosszul gondoltam, hogy harcolni kell…

Többet gondoltál a társadalomról?

Nem merem minősíteni a társadalmat. Honnan tudjam, hogy nekem van igazam? Én csak egy bolha vagyok. Folyamatosan gondolkodom, hogy jól gondolom-e a dolgokat. Egyébként is,

látszólag tök jó itt minden: olyan elsöprő többséggel szavazott egy irányba az ország, hogy úgy tűnik, minden rendben.

És félreértés ne essék: én nem vagyok ellenzéki, és nem vagyok kormánypárti. Önmagukban vizsgálom a dolgokat, függetlenül attól, hogy ki mondta. Emiatt voltam én már minden, páran köpönyegforgatónak is gondolnak, pedig – azokkal ellentétben, akik feketében és fehérben látják a világot – én csak árnyalatokban próbálok gondolkodni. A családról megjelent cikkem volt az utolsó csepp a pohárban. Fontos emberek hívtak utána négyszemközt beszélgetni. De legalább beszélgettünk.

Akkor továbbra is csendben leszel a nehezebb kérdéseket illetően?

Azt hiszem, igen. Kissé hitevesztett lettem abban, hogy lehet-e értelmes párbeszédet folytatni, kulturált hangnemben. Beszéljünk akkor arról, hogy mi az, ami jó, ami érték, hogyan tudunk pozitív módon építeni embereket! Ráadásul nagyon sok olyan ember van, akit a közélet és a közbeszéd stílusa ugyanúgy nyomaszt, mint engem, és igyekszik távol tartani magát tőle.”

Fotó: MTI/Máthé Zoltán