Azt a világtörténelmi vigyort, azt nem bocsátják meg Donald Trumpnak. Nem a programját, nem a kormányzását – azt a vigyort nem tudják feldolgozni, amivel egy csapásra semmissé tette a véleményformálói kaszt tekintélyét. Válthatták egymást korábban demokrata és republikánus adminisztrációk, semmi nem rendítette meg a rendszer alapját, annak a rétegnek a befolyását, amely a láthatóság (gyakorta családi vonalon öröklődő) privilégiumát élvezve kisajátította a jogot, hogy „formálja” – értsd: megrendszabályozza, áramvonalasítsa – a közvéleményt.
Trumpig a The New York Times és a The Washington Post mértékadó újságként, a bennük megnyilatkozó „szakértők” fajsúlyos véleménnyel bíró figuraként voltak elkönyvelve. Richard Nixon, Trump előtt talán az egyetlen elnök, akit a mostanihoz hasonló hévvel igyekezett kicsinálni a média, hiába dohogott a nagyvárosi elit aljassága miatt, hiába írogatta össze listákba az ellenségeit, fegyvertelen volt velük szemben. Trump ismerte fel, hogy minden racionális érvvel csak erősíti ellenségei státusát.
Bevetette hát ragyogó vásottkölyök-vigyorát – ennek pszichológiai utóhatásait hívjuk összefoglalóan Trump-korszaknak.
Későbbi korok történészei talán épp úgy értetlenkednek majd a milliárdost övező ellenszenven, mint ahogy ma furcsának tűnik, hogy a kaszt valaha a republikánusok mérsékelt szárnyához tartozó, számos progresszív intézkedést hozó Nixont pécézte ki. Csak a teljes pszichózis magyarázhatja, hogy százezrek bebeszélték maguknak: Trump valamiféle zord autokrata – pedig elnöksége több éles helyzetében vészesen gyengekezűnek mutatkozott, épp ezért populista programját is csak részlegesen tudta megvalósítani. Sejthető az is: ha csak Trumpon múlik, kisemberpártibbra vette volna kormányzását, ám alkalmazkodnia kellett a dogmatikusan piacpárti republikánus pártelithez. Utóbbi prominens tagjai – így a halk szavú, de minden hájjal megkent Mitch McConnell – klasszikusabb gonosztevőtípusok, mint Amerika legjobb kortárs humoristája, Trump, aki a legzivatarosabb időkben is legfeljebb egy szarkasztikus félmosolyig tudta komolyítani magát. Mi az oka hát annak az ösztönös averziónak, ami az első pillanattól kezdve felhorgadt ellene?
Camille Paglia, ez a nonkonformista liberális gondolkodó, azon kevés amerikaiak egyike, akik az elmúlt években nem vesztették el az eszüket, 2016-ban a The New York Times Trump „nőgyűlöletét” bizonygató cikke kapcsán rajzolta körül a milliárdos imázsát. Az „ostobán politizált”, állandó moralizálás tárgyává tett szex korában Trump különös relikvia, a „szépségversenyek, kaszinók, sztriptízklubok és luxushotelek csillogó, exhibicionista huszadik század végi világának” megtestesülése. Paglia a cikk egyik illusztrációjáról, a győzedelmes sárkányként megjelenő Trumpot a csábos modell, Roseanne Brewer társaságában ábrázoló képről ezt írta: „Íme a hormonális nemi különbség sistergő csodája, amit a gendertanulmányok gyászos képű komisszárjai sosem fognak tudni eltörölni!” Itt lehet a kulcs:
Trump lényének elemi szabadossága összeegyeztethetetlen a véleményformálók tilalomállítási hatalmával és mániájával.
A kaszt nem érti, nem értheti, hogy Trump vigyora – amit a gyűlöletet érzékelve tudatosan használt arra, hogy kritikusait komolyan vehetetlenné tegye – a lakosság nagy része számára felszabadítóbb volt, mint az összes emberi jogi charta és tolerancianyilatkozat együttvéve. Trumpot a publicistáknál sokkal jobban segít megérteni egy Paulette Dale nevű boomer asszonyság, aki regisztrált republikánus létére Biden támogatója, egy minap tartott tévés választói fórumon mégis így fordult hozzá kuncogva: „Jó estét, elnök úr! Tudja: önnek gyönyörű mosolya van. Olyan jóképű, amikor mosolyog!” Na, ez az ellenállhatatlan mosoly az, amiről egy betűt sem írnak a lapok. Ne csodálkozzunk, ha – dacára a demokrata győzelmet sejtető felméréseknek – ismét meghódítja Amerikát.
Megjelent a Mandiner hetilap október 29-i számában.