Töprengés a Monarchiáról

2016. október 08. 12:33

A politikai szabadságjogok, a nemzeti/történelmi hagyományok és a szociális problémák egyszerre, egy időben történő rendezése nem akar sikerülni. Valamelyik mindig feláldozhatónak tűnik a másik rovására, ez a mi nagy gondunk. Ezért is kellene valahol labancnak és kurucnak, népinek és urbánusnak is lenni egyszerre, vagy legalább okosan végiggondolni a másik szempontjait.

2016. október 08. 12:33
Papp István
Mandiner blog

„Egy lapinterjút követően (Szobrot érdemel Ferenc József − Gerő András a Mandinernek) újból kibontakozóban van a vita az Osztrák-Magyar Monarchia megítéléséről, történeti örökségéről. Nagyon lecsupaszítva a kérdést arról: nyertük vagy vesztettünk a dualista állam felbomlásával, vagy sem. Gyanítom, hogy az álláspontok végletesen polarizáltak lesznek, ahogy azt picit sejtette is a Mandiner főszerkesztője, Rajcsányi Gellért szellemesen gondolatébresztő írásában, amelyben több pontban, földrajzi-történeti tájakra vetítve vonta meg az elmúlt száz esztendő mérlegét.

Cikkét azzal a felszólítással zárja, hogy kíváncsi a kurucok reakcióra. Mivel a népi mozgalmat a kurucok szokás sorolni, ezért a Népiblog szerkesztőjeként kötelességemnek éreztem, hogy e nemes párbajban elmondjuk a magunk véleményét is.

Azonban sokkal inkább Bibó István szelleméhez, nem pedig véleményéhez szeretnék hű lenni. S még inkább hűséges Németh Lászlónak ahhoz az eredendő szándékához, hogy egy olyan magyar szellemi mozgalom élére álljon, amely meghaladja az addigi labanc-kuruc/katolikus-református törésvonalakat. Tudjuk nem ez következett be, sikerült a népi-urbánus révén egy újabb ellentétpárt teremteni. Németh László és Bibó István az Osztrák-Magyar Monarchia legnagyobb kritikusai voltak, ugyanakkor nem a hagyományos magyar nacionalizmus, hanem a közép- és kelet-európai kis népek összefogásának eszméjét hirdették meg.

Most mégsem azt szeretném megvizsgálni, miért tévedett Németh és Bibó, s hogyan zúzták szét a nagyhatalmi szándékokkal szövetkező térségbeli nacionalizmusok a közös összefogásról szőtt álmokat; hanem azt, hogy igazuk volt-e a Monarchiáról megfogalmazott heves kritikában, sőt mi több, a Habsburg-szellem továbbélésében.

Nagyon röviden: ezen életművek, s a magyar közgondolkodás alapvető zsákutcáját abban látom, hogy nem ismerték fel annak a liberális örökségnek a fontosságát, amely a szabad sajtó, a színes folyóirat- és könyvkultúra, a kiváló oktatási rendszer és az erősödő polgárosodás révén maradandó örökséggel gazdagította városainkat, színházi életünket, a magyar művészetet. Ahogyan Kósa László egy előadásában kifejtette: ezekből a tartalékokból az 1970-es évek elejéig élt a magyar állam.

Eszembe jutott, hogy szülővárosom egykori református gimnáziumát, s az ebből lett állami gimnáziumot éppen 1974-ben minősítették át mezőgazdasági szakközépiskolává. Nagyjából ekkor fogytak el, koptak ki véglegesen azok az idős tanárok, akik még Ausztria-Magyarországon tanultak.

Ez a liberális örökség évre-évre sorvadozott. Horthy Magyarországa nem Habsburg-restauráció volt császár nélkül, ahogy Németh László vizionálta; s 1945-ben fantazmagória volt Bibó részéről is Ottó visszatérését ugyanolyan veszélynek látni, mint a kommunista diktatúra lehetőségét. Hiszen Németh és Bibó maga is a dualista Magyarország örökségéből élt: az ott lévő, s egyre jobban visszaszorított művészi és gondolkozói szabadság révén lehetett csupán nagyon fontos társadalmi kérdéseket felszínre hozni.

Mindebből az következik, hogy egyben az egyben sutba kell dobnunk a népiek Monarchia-kritikáját?

Úgy vélem, hogy nem. Hiszen a választójogi problémák, a nagymértékű kivándorlás, az egyenetlen iparosítás, a mezőgazdasági munkanélküliség, a számos rendi jellegű elemmel terhelt közszellem, a nemzetiségek közösségi jellegű problémái bizony nagyon súlyosan megterhelték, recsegtették a közös államot.

Röviden szólva: a gazdasági és politikai liberalizmus áldásai súlyos szociális/közösségi problémákkal kerültek egy kalapba.

Tulajdonképpen ugyanolyan csapdahelyzet volt ez, mint ami nagyon sokszor ismerős a magyar történelemből: a politikai szabadságjogok, a nemzeti/történelmi hagyományok és a szociális problémák egyszerre, egy időben történő rendezése nem akar sikerülni. Valamelyik mindig feláldozhatónak tűnik a másik rovására, ez a mi nagy gondunk.

Ezért is kellene valahol labancnak és kurucnak, népinek és urbánusnak is lenni egyszerre, vagy legalább okosan végiggondolni a másik szempontjait.”

az eredeti, teljes írást itt olvashatja el Navigálás

Összesen 34 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
balbako_
2017. március 12. 15:27
A Monarchia egy félfeudális korhadt birodalom összetartó kapcsa volt. Katonai erőszak tartotta össze nem bírta azt azt alkotó népek akaratát. Még Ausztria sem érezte magát kedvezményezett pozícióba, ott is érződött a Habsburg ellenesség ami egyébként máig megvan bennük. Képtelen volt utat nyitni a kapitalizmusnak, ami a XIX. században élte virágkorát, eltaposta a liberalizmust ami szintén e század végének ideológiája, nem tűrte - különösen a magyar népi mozgalmakat-, de a csehekét sem mert kísértett a forradalom szelleme, de mindaddig támogatta a horvát, szlovák, román népi mozgalmakat, amíg sakkban tudta vele tartani a magyarokat. Végezetül kivált a birodalom testéből és rohamosan kapitalizálódott, fejlődött az új európai versenytárs Németország, aki már nem akarta a Német-római császárságot restaurálni önállóan akart vezető szerephez jutni.
csurcsányi
2017. január 15. 19:27
A monarchiában az habsburg-osztrák akkor is csak lopott tőlünk,és büszkék arra,hogy milyen gazdagok!
Name7
2017. január 06. 22:39
Ne dumálj! Inkább cáfolj és érvelj! "Te is valami magyargyűlölő Habsburg-pribék vagy." Idézetben hol vannak Habsburgok? Hogy kerülnek most ide? "Sajnos néhány pezenhoffer nem szaladt vissza szovjet gazdáihoz, hanem ittmaradt vélemnyterroristának." Aki olvasta az írása előszavát és ismeri vallásos pap múltját az nem ír, ekkora hülyeséget!
Akitlosz
2016. december 16. 13:53
"Valamelyik mindig feláldozhatónak tűnik a másik rovására, ez a mi nagy gondunk. Ezért is kellene valahol labancnak és kurucnak," Nem kell. Áldozzuk fel akkor a labancokat! Nem fognak hiányozni, s az általuk képviselt "értékrend" sem. Ha megint kitörne a szabadságharc, akkor úgyis megint csak lőnénk rájuk. És viszont. " Az labancság takarodjék Nemes országunkból, Hogy végtire szalagszíjat Ne vágjunk hátakból! "
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!