Díjak és szekértáborok

„Erről óhatatlanul az jutott eszembe, amikor néhány hete egy a harmincas éveinek végét taposó erdélyi költővel beszélgettem budapesti könyvbemutatója után. Valahogy szóba került, kik azok a kortárs magyar szerzők, aki nem kaptak még Kossuth-díjat, pedig megérdemelnék. Ő elsőként Király Lászlót említette, hangsúlyozva, mekkora hatással volt az idős mester a fiatalabb erdélyi költők több nemzedékére, s milyen gazdag és összetett életmű hitelesíti tekintélyét. Csakhogy – tette hozzá – sajnos nem eléggé ismert az anyaországban, s az irodalmi élet széttagoltsága, szekértáborokba zárkózása sem kedvez az elismerésének. Végül Király László ha nem is Kossuth-díjat, de Babérkoszorút kapott – a reakciók viszont nem erősítettek mást, mint az említett széttagoltságot.

Mindezt nem azért idéztem fel, hogy kijátsszam egymás ellen a két Lászlót, Királyt és Nemes Jelest, mintha választani kellene közülük. Csak így talán jobban megmutatkozik a helyzet fonáksága. Egyfelől ugyanis teljesen egyetértek Kardos Gáborral: a Kossuth-díjnak életművek elismerésére kellene szolgálnia. Csakhogy másfelől semmi jele annak, hogy képesek lennénk művészi teljesítmények, pláne teljes életművek viszonylag objektív, szekértáboroktól független elismerésére.

Amúgy kíváncsi volnék, mit érzett Röhrig Géza, amikor a sors fintoraként előbb kapta meg a Kossuth-, mint a József Attila-díjat. A költőként »államilag« még nem, színészként viszont immár elismert Röhriget persze – aki szimpatikus nyilatkozatainak egyikében tizenötmillió magyar Sauljaként aposztrofálta magát – jól láthatóan nem a kitüntetések foglalkoztatják elsősorban. Talán azért, mert tudja: az igazán fajsúlyos (élet-) művek anélkül is jótállnak magukért.”