Önzéstérkép

„Tegnap Brüsszelben egyértelműen kiderült, mennyire távol áll az Európai Unió (EU) kifinomultnak vélt döntési mechanizmusa a hatékony megoldáskereséstől. A legrosszabb arcát mutatta az EU, ez a klasszikus emberi értékekre épülő magasztos politikai közösség. Mert ugyanis unió, az nem volt, csak nemzetállamok voltak.

Európa-szerte huszonnyolcféle partitúra létezik, amelyben csak időlegesen találunk összecsengő (például a visegrádi) hangokat. Békeidőben ez nem volna baj – mondhatnánk, ugorjunk neki még egyszer.

Ám már egy éve ostromolják a migránsok az európai határokat, ki-be járkál, akit arra visz a szél, és még azt sem lehet tudni, mit hoz az előttünk álló tavasz. A tavaly novemberi Párizsban elkövetett támadássorozattal egyértelművé vált, hogy korszakhatárhoz ért Európa. Az elkövetők határokon átpendliző, fegyverrejtegető és -kereskedő, a Közel-Keleten képzett terroristák voltak (egyikük még mindig szökésben). Ehhez képest a csúcstalálkozón a külső közös határvédelmet érintő ügyekben nemhogy áttörés, de érzékelhető előrehaladás sem történt.

(...)

Lampedusán, Leszboszon, Kölnben és Malmőben egyaránt tisztán érzékelhető, hogy a brit munkaerő-piaci sérelmek, az állami kassza kifosztása, illetve ennek engedése nem összemérhető probléma a migrációs krízis okozta társadalmi feszültségekkel. Ennek ellenére még mindig nagyon kevesen veszik észre, hogy az igazi közös feladat az uniós szuverenitás megőrzése (vagyis az Európai Unió határainak garantálása), és nem Nagy-Britannia önkeze okozta sebének simogatása volna.”