A tehervagonok belsejéből kétségbeesett asszonyok és zord, csüggedt férfiak néznek kifelé. 1946. január 19-ét írt a naptár. Ma hetven éve, hogy Budaörsön elkezdődött a hazai svábok kitelepítése.
A tehervagonok belsejéből kétségbeesett asszonyok és zord, csüggedt férfiak néznek kifelé. A fagyos hidegben egy-egy kályha biztosítja a meleget, az útravalót az akkurátusan lemért száz kilós csomagok rejtik, illemhely pedig nincs. Végtére a várakozás véget ér, a szerelvényhez csatolt mozdony meglódul és a kocsik kigördülnek az állomásról. Még látszódnak a kisírt szemű arcok, többen bágyadtan integetnek, és a budaörsi vasútállomás peronjáról is sokan intenek vissza. 1946. január 19-ét írt a naptár.
Ma hetven éve, hogy Budaörsön elkezdődött a hazai svábok kitelepítése. Emlékírásunk következik.
Német ajkú lakosok lényegében az államalapítás óta élnek a Kárpát medencében: a frissen kereszténnyé lett államban a bajor származású Gizella udvartartásának tagjaként telepedtek le. A kézművességet űző és kereskedő hospesekként érkezett vendégekből lettek aztán az erdélyi szászok és szepességi cipszerek, akik környezetükben a kereskedelem és az iparűzés fellendítői voltak. Rövid idő alatt már nemcsak saját kiváltságaikat rögzítő statútumaik féltő őreivé váltak, hanem ők adták a szabad királyi városokat lakó öntudatos polgárság gerincét is. Túlnyomó többségük ugyanakkor nem a középkor idején, hanem a török háborúkat követő telepítési hullámok valamelyike során jutott el a Magyar Királyságba. A földesurak magántelepítési akciói mellett különösen a 18. század Habsburg uralkodói szorgalmazták – és ezt pátensekbe foglalt privilégiumokkal tették különösen vonzóvá –, hogy a török háborúk következtében leginkább elnéptelenedett hódoltsági területeket a fejlett mezőgazdasági technikákkal dolgozó német telepesekkel népesítsék be.
„Sok ott a barom, a hal, a vad, szép legelő, laktató, aki most Magyarországba megy, annak lesz világa jó.” (sváb népdal, Kalász Márton fordítása)
A századok során a Pfalzból, Württembergből, Elzász-Lotaringiából, Badenből, a Saar-vidékről, Mainz és Luxemburg környékéről és más német tartományokból sorsuk jobbra fordítása reményével bárkákon lehajózó „farmerek” kemény, szívós munkával szelídítették meg újra a csatározások közepette terméketlenné vált földeket. Idővel sajátos keverék-nyelvjárásaik is kialakultak, formálva – és persze őrizve is – eredeti származási helyük ízeit és nyelvi fordulatait. A magyarországi svábok között – az említett szászok és cipszerek mellett – a főként Baranya területén élő stiffollerek, mosoni heidebauerek, soproni poncichterek, dunai svábok, hiencek nyelvi készlete és nemzetiségi szokásai különíthetőek el valamelyest, akik többségében valamelyik dél- vagy középnémet nyelvjárást beszélik (stájer, bajor, és rajnai frank, stb.). Számuk, az első világháború előtti utolsó, 1910-ben készült népszámlálás szerint a Magyar Királyságban (Horvát-Szlavónországot nem számítva) közel kétmillió főt, az összlakosság 10%-át tette ki. Bár az első világháborút követő határváltozások miatt jelentős részük – a németajkúkak közel háromnegyede – az utódállamok fennhatósága alá került, továbbra is ők alkották az ország legnagyobb nemzetiségi csoportját. A statisztikák szerint a trianoni Magyarország lakosságának 5,5–7%-át tették ki, és számuk félmillió fő körül mozgott.
Repedések, félelmek
Bár a németségnek a hazai polgárosodásban játszott pozitív szerepét sokan elismerték, és a magyar irodalom művelői közül is többen – például Krúdy – szeretettel emlegették a tabáni zöldpincék kocsmárosainak és a közélet ismert alakjainak a sváb hagyományokhoz hű ragaszkodását, megjelentek olyan vélemények is, amelyeknek a megfogalmazói a svábok „kettős” (azaz német és magyar) kötődésében inkább kockázatot és veszélyt láttak. A trianoni békeszerződést követően ugyanis amellett, hogy a magyar nemzettudat korábban vonzó „perspektívája” is komoly sebet kapott, az ország legnagyobb kisebbségének számító németség egyre inkább számíthatott a világháborús vereség után magára találó Németország segítségére is.
A félelmek táplálásához hozzájárultak a német kisebbség vezető elitjén belüli eszmei súrlódások is, amelyek gyújtópontjában a magyar kisebbségpolitikához és a Birodalomhoz való viszony volt. Bár mind Gratz Gusztáv, az 1924-ben alakult Magyarországi Német Népművelődési Egyesület (Volksbildungsverein) elnöke, mind a volt nemzetiségügyi miniszter, az ország befolyásos német fórumát, a hetente megjelenő Sonntagsblattot alapító Bleyer Jakab a német kisebbség anyanyelvi oktatásának biztosításáért és kulturális jogainak kiterjesztéséért küzdött, Bleyer – különösen az 1930-as évek legelejétől – a magyar kisebbségpolitika gyakorlati végrehajtásának jelentős akadozása miatt már nem zárta ki a politikai önszerveződés lehetőségét sem. Bár módszereiben és fellépésében Bleyer erőteljesen radikalizálódott, 1933-ban bekövetkezett haláláig sem döntött soha meg nem tagadott magyar államhűsége és a német népközösséghez való tartozása között.
Céltáblák
Sokakat irritált a vagyonosabb svábok helyzete és bennük a tulajdonképpeni magyarságot veszélyeztető elemet látták, de a feszültséghez a két világháború közötti Magyarország elavult társadalmi struktúrája is hozzájárult. A lakosság többségét kitevő parasztság leginkább nyomorgott, közülük is a legszegényebb rétegek életkörülményeinek a javítását célzó kísérletek meglehetősen szerények voltak, a modernizálódás tempója fölöttébb lassú volt, a társadalmat osztó alá-, fölé-, és mellérendeltségi viszonyok pedig túlságosan merevek voltak.
A jobb vagyoni helyzetet tapasztalva, és érzékelve azt, hogy életkörülményeiket tekintve a polgári átalakulás kedvezményezettjei közé tartoznak, a felerősödő antiszemita szólamok közé németellenes hangok is keveredtek, és a kialakult viszonyokért egyre többen kezdték a zsidóság mellett a svábokat is kollektíven okolni. A magyar társadalom különböző szociokulturális csoportjainak eltérő szemléletéből adódott, hogy emellett egyszerre volt megfigyelhető az antiszemitizmussal való egyetértés és a hazai német befolyás erősödésétől való berzenkedés is. Ausztria 1938 márciusi annektálásával létrejött német-magyar határ pedig már azok félelmeit erősítette, akik tartottak az egyre expanzívabb politikába kezdő Németországtól.
A hitleri politikával szimpatizálók 1938-ban megalakították a nemzetiszocialista Magyarországi Németek Népi Szövetségét (röviden: a Volksbundot), ami 1940-ben a második bécsi döntés deklarálása fejében a német kisebbség egyetlen hazai szervezetévé válhatott. De ezzel még a német-olasz döntőbíráskodás honorálása nem ért véget: Magyarország belekezdett harmadik zsidótörvénye előkészítésébe, 1940. novemberében pedig csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez is.
Minden egész eltörött
1941 tavaszára az önálló magyar külpolitizálás kontúrjai kezdtek végleg elmosódni. A bácskai bevonulás következtében az ország visszakapta ugyan a Délvidék nagy részét is, de elveszítette a nyugat jóindulatát, amit a diplomáciai kapcsolatok megszakítása jelzett. Nagyjából ekkorra ért utolsó fázisához az a semlegességi-politika, amelyet Teleki Pál miniszterelnök képviselt, és amelynek kudarcával szembesülve – egyéb magánéleti bajoktól is indíttatva – öngyilkosságot követett el. A Birodalmi Németország járszalagjára való kerülés, azaz a fegyveres semlegesség taktikájának totális csődje viszont csak a Szovjetunió elleni június 26-i hadiállapot deklarálásával realizálódott.
A hitleri Németország hazai érdekérvényesítőjévé és szövetségesévé a Volksbund szegődött. Szaporodó szervezetei 1944-re teljesen nemzetiszocialista befolyás alá kerültek, a Waffen SS számára pedig már toborozásokat is lebonyolítottak. Több jelentés is beszámol arról is, hogy Magyarország német megszállását követően megszaporodtak a németlakta helységek zsidóellenes atrocitásai. A svábok körében végrehajtott önkéntes- majd erőszakos toborzások eredményeként 60–80 ezerre tehető a frontra kerültek száma. A Volksbund ellensúlyozása céljából 1942-ben Bonyhádon Hűség a Hazához (Mit Treue zum Vaterland) nevű mozgalom alakult, amelynek tagsága piros-fehér-zöld keretes igazolványt hordott és nemzetiszínű alapon koronás magyar címert viselt, magukat pedig magyar érzelmű németajkú keresztényként definiálták. A Sztójay-kormány a szervezetet betiltotta, a hazai németség egyik ideológiai vezetőjének számító – a nemzetiszocialista eszméktől óvó és a Volksbund céjaitól is idegenkedő – Gratz Gusztávot pedig jobbnak látta internáltatni.
A következő évek történései ismertek: Magyarország Németország oldalán elveszítette a második világháborút is. 1945-re a hazai zsidóság jelentős részét – összességében körülbelül 450 ezer főt – hurcoltak haláltáborokba, és körülbelül 350 ezerre tehető a harcokban elesettek száma is. Ez azt jelenti, hogy az infernó végét az összlakosság 6%-a nem érte meg.
Bűnbakok
A hazai svábok kitelepítésének a gondolata nem magyar találmány volt, hanem Adolf Hitlertől származott. A birodalmi vezető az 1939-es „német népességtagosítás” koncepciójában a külhoni németek „hazatelepítésének” programját hirdette meg. Elképzelése mögött elsősorban a más országokban élő német kisebbségek esetleges asszimilációjának félelme húzódott. A terv a magyar politikai körök álláspontjától – és magától Horthy kormányzóétól sem állt távol – akiket a „veszélyessé” és esetleg „kezelhetetlenné” váló svábok eltávolítása mellett – földjeik, javaik és pozícióik hátrahagyása is motivált, amiket majd „igény szerint” a „magyarság életlehetőségeinek szélesítésére” terveztek fordítani. A terv ugyanakkor a területi visszacsatolások következtében jelentősen megnövekedett létszámú német kisebbség – és a háborús helyzet – miatt nem valósulhatott meg.
A hazai sváb kisebbség tömeges fogyatkozása már 1944 végén elkezdődött. Több tízezerre tehető azoknak a férfiaknak a száma, akiket a szovjet hadsereg kontingensei fogdostak össze és hurcoltak a Szovjetunióba kényszermunkára. Az ország teljes szovjet megszállását követően, a harcok végeztével, a diszkrimináció következő állomását a jelentős mértékben a svábok földjeiből lebonyolítani tervezett földosztás jelentette. 1945 tavaszától indult el a hazai svábok kollektív bűnösségének vitája is. Amíg a Szociáldemokrata Párt a kitelepítés tekintetében mérsékeltebb álláspontot osztott, a Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt az ország második világháborús részvételéért és a roppant veszteségekért a svábokat kollektív bűnbaknak tekintette és teljes kitelepítésük programját szorgalmazta. Utóbb németnek tekintettek mindenkit, aki az 1941-es népszámlálás során magát német nemzetiségűnek vallotta. Ezek száma körülbelül háromszázezerre volt tehető.
Fontos jelezni, hogy Gyöngyösi János, külügyminiszter már 1945. május 12-i – a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz (SZEB) írt – memorandumában kétszázezer „fasiszta sváb” kitelepítését óhajtotta. A népszámlálás adatai ellenére a magyar miniszterelnök Dálnoki Miklós Béla pedig már 500 ezer főben adta meg a svábok létszámát, és ebből 340 ezret tekintett a Volksbundmozgalom tagjának. Ez utóbbi – irreálisan feltupírozott – szám alapján érthető csak meg, hogy a magyarországi német kitelepítésről – is – döntő 1945 augusztusi potsdami konferenciát követően hogyan határozhatott a SZEB 450 ezer magyarországi német kitelepítéséről. Másfél évvel a magyarországi zsidóság zömének deportálását követően a kommunista belügyminiszter, Nagy Imre által 1945. december 22-én előterjesztett rendelet-tervezetet – ugyan viták árán – a magyar minisztertanács kilenc igen, két nem és öt tartózkodás mellett elfogadta.
Nem svábnak való vidék
A nehéz körülmények közepette is higgadt maradó Bibó István 1945 májusi memorandumában elítélte a svábok kitelepítését. Az egész mögött – fogalmazott – „ugyanaz a szellem mozog, amely (a zsidókat deportáló) Bakyék szörnyeteg akcióit is mozgatta”, az pedig hogy „számos német” lett volksbundista, a „rosszul értelmezett hazafiság” és a „beolvadás” elkerülésének szándékából fakadt. Az „erkölcsi vereséget” szenvedett Magyarország „regenerálódását” pedig – folytatta – a bűnbakkeresés nem segíteni, hanem akadályozni fogja.
Bibó szavai azonban itt sem hallgattattak meg. Az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet deklarálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a választójogukat is. A törvény betűje 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphattak, és ezt komoly érvekkel kellett tudni igazolni (pl. magyarságukért való üldözöttség). Ezenkívül a svábok minden ingó és ingatlan tulajdona a magyar állam birtokába került, amelyeket majd a földosztáshoz és a Csehszlovákiából érkező felvidéki magyarok elhelyezéséhez akarták használni.
Útrakelők, maradók
Az, hogy a kitelepítés végrehajtása „bestiális”- és „brutális élmény” lesz, az előzmények ismeretében borítékolható volt. Az események egyes helyi történéseit rögzítő beszámolókból értesülhetünk a traumatikus és kényszerű búcsú számos szomorú epizódjáról. Volt, aki a „kapufélfát szorította, nem akarta elengedni” és alig tudták elráncigálni az ajtótól, sokan zokogtak, jajveszékeltek, átkozódtak a kollektív bűnösség deklarálásával és jövőjükkel szembesülve.
A döntést a többségi társadalom részéről felemás hozzáállás fogadta. Számos példáját olvashatjuk annak, amikor szomszédja kényszerű kitelepítéséről értesülve a „magyar” gazda felajánlotta, hogy igyekszik annak portáját rendben tartani és állatait gondozni. Persze nyerészkedők is akadtak bőven. Ahogy a Majosról kitelepített Hans Volks felelevenítette: „Amikor a kocsihoz értünk, megdöbbenve vettük észre, hogy néhány gyanús alak pajszerral a kezében közelít a házunk felé. Gyakorlott kézzel felfeszítették a jól lezárt ajtót. Gúnyosan fintorgó arcukon láttuk a kapzsiságot, amint a család tulajdonára tették kezüket. Szomorú szívvel és tehetetlenül végig kellett néznünk, amint visszahagyott javainkat elviszik, állatainkat elvezetik. Gyerekszemmel akkor vált először nyilvánvalóvá ennek a brutális igazságtalanságnak kegyetlen valósága”.
És mikor megyünk már haza?
A transzportok több hullámban zajlottak. 1946–1947 között körülbelül 120–135 ezer főre tehető az amerikaiak által megszállt németországi zónába kerültek száma, azoké pedig akik 1948 végéig – még szerencsétlenebbül járva – szovjet zónába kerültek, 50 ezer főre taksálható. A 185 ezer főnyi kitelepített sváb 640 ezer holdjából végül ténylegesen több mint 500 ezret vett el az állam, házaiknak pedig háromnegyedét. Akiket elindítottak, tíz napi élelmet és mindössze 70 – más források szerint 100, vagy 20 – kilós csomagot vihettek magukkal.
A kitelepítés komplett etnikai szigeteket szüntetett meg és 1948 végére alig maradt egynyelvű település az országban. A messzi idegenben való újrakezdés feladatai óriási nehézséggel jártak. Sokan igyekeztek hazaszökdösni – ami nem volt veszélytelen próbálkozás –, és akik kényszerűen meg is próbálták a beilleszkedést, ők is többnyire csak rövid, átmeneti megoldásként tekintettek kijelölt otthonukra. Legnehezebben az idősebb generáció tagjai viselték megszokott életterük, környezetük, és ismerőseik elvesztését. Ahogy a hasztalan várakozást Pelczer Rudolfné, született Knáb Anna felidézte: „A kitelepített magyar svábok közül azt kérdezték egymástól: És mikor megyünk már haza? Majd ősszel! – hangzott a válasz. És aztán ott haltak meg a messzi idegenben”.
Integetők
És most vissza újra a második világháborús időszak és a háború utáni idők nagy szimbólumára: az állomásra.
Olyan volt ez a búcsú, akárha csak részeg álom lett volna. Csóválták is a fejüket a szántáson ballagó varjak, akik a hó birodalmának mezei plébánosaiként most egy tétovázó pillanatra megálltak. „Egyre furcsábbak az Emberek” – mondta a legöregebb, és bár ritkán értettek egyet, ezúttal mindegyikük bólintott.
És valóban: bolond volt az egész világ! „Édes Hazánk, Isten Veled!” – betűzhetjük ki némelyik vasúti kocsi oldalán, az ágfalvi-, és biatorbágyi kitelepítéskor pedig teli torokkal zúg az „Isten áldd meg a magyart”, a harangokat pedig szomorúan kongatták.
Aztán ezért eljött az indulás.
A pocsolyák vékony jéghártyája beleremegett, amikor az acélkerekek megmozdultak, a vagonokban a zokogó Grétikkel, szeplős, búskomor Hanzikkal és aranyhajú Szepikkel. A vonat egyre csak gyorsított a baranyai pirospozsgás stiffollerek, dolgos kezű budakörnyéki gyümölcstermesztők, büszke soproni poncichterek és az Úr napját virágszőnyeggel köszöntő derék budaörsiek színes népviseletbe bújt reményeivel és szőke, sramlizenés álmaival megrakodva. Még felszikrázott a hó, mielőtt teljesen elnyelte a szerelvényt a kanyar.
Valahogy így veszett nyoma a „deutschungarn-identitás” hangsúlyaival bajlódó Bleyer Jakab alakjának, és a kizárólag a nagymamékéval vetekedő gőzgombócok és gyógylikőrök elkészítési fortélyainak is. Maradtak az elnéptelenedett utcák, üres házak. A hátrahagyott porták festett komódjainak mélyén pedig az ott őrzött idő mellett bent lapultak a magyar-német együttélés szelíd kézzel írt titkos receptjei is. Az évfordulós megemlékezések zömében semmitmondó kliséit figyelve szeretném hinni, hogy valamelyik fiók rejti az a papírt is, amelyre a csendes szembenézés gesztusának hozzávalói voltak összeírva. Hogy azután embere válogassa, mennyit ad még hozzá, vagy vesz el belőle.
***
A képek lelőhelye:
A székelyek török nyelvet beszéltek, stratégiai okok és a hun-hagyomány miatt csatlakozhattak a honfoglalókhoz – mondja Aydemir Hakan tudományosan megalapozott, forradalmi tanulmányában.
Ma van a magyarországi holokauszt 80. évfordulója, melynek alkalmából egy szinte teljesen ismeretlen rabbi életét idézzük fel.
A baleset egy áldozatot követelt, sokan megsérültek.
Az új közvélemény-kutatás szerint az EU-s polgárok lesújtó véleménnyel vannak az Európai Bizottság munkájáról. A válaszadók 63 százaléka szerint a testület munkája elégtelen. Ursula von der Leyen mindenesetre az újraválasztását kéri.
Most mit lehet erre mondani?
„Legfőbb sértett”, „új Márki-Zay” – így jellemezték többek között Magyar Pétert a szombati performansza után a közéleti szereplők.
A Dunaszerdahely a beszámolók szerint „a szezon legemlékezetesebb meccsét” játszotta.
A hadijelentés szerint az orosz hadseregnek négy frontszakaszon sikerült előretörnie.
