Az ember a Fellegvárban (1. évad)

„Annál zavaróbb volt azonban az évad felére rádöbbenni a kellemetlen igazságra, hogy a főszereplők közül kapásból három színész egyszerűen nem jól játszik. Komolyan, van, aki a szerettei halálát olyan rezignáltan nyugtázza, mint más egy közepesen kellemetlen másnaposságot, a kettős játszmát űző ügynök vívódásai pedig a bevásárlás során a megfelelő tej kiválásztásának inetnzitását érik el. Lehet egyébként hogy ezzel is hangsúlyozni akarták, hogy a minden emberben (a rezsim szolgáiban és ellenállókban) egyaránt jelenlévő kétségek minden döntésük fontosságát elkenik, hisz fokozatosan belefásulnak harcukba, de ha így van, akkor szerintem igencsak túltolták. A színészi játékban az előző okfejtésem miatt pont egy japán miniszter és egy SS-tiszt karaktere emelkedik ki: sokkal több rétegüket, több arcukat ismerjük meg azáltal, hogy először a gépezet csavarjaiként látjuk őket, majd fokozatosan feltárul az emberi oldaluk minden bizonytalanságukkal együtt. Mert az látszik mind a japánok, mind a németek általános hozzáállásán, hogy néhány kivételtől eltekintve már elmúlt a II. világháborúból ismert fanatikus, őrült attitűdjük. Ami maradt az a nagy győzelem utáni bizonytalan jövőtől való félelem, és egyesekben a múltban elkövetett tettek miatti lelkiismeretfurdalás. Unalmas is lenne a sorozat, ha ezek az árnyalt karakterek nem lennének és egy szimpla jófej ellenállók-érzéketlen elnyomók küzdelemre szűkülne a dolog. Ugyanis azon kívül, hogy egy múltja miatt szégyenkező tiszt vagy hivatalnok nem csak érdekes karakterként szolgál, de beindíthatja a legmagasabbszintű, hazaárulásnak minősített összeesküvéseket. Meg persze mások részéről ott van az örökös motiváció, a könyörtelen hatalomvágy, mint az események és váratlan fordulatok mozgatórugója.”