Kibújni az állandó lakcímmel rendelkező anyánkból: megalkuvás

„Az Arany János utcánál felszáll egy ritkuló hajú, feketekabátos srác. Amint meglátja a hajléktalant, azonnal sértve érzi magát, le is ül vele szemben. »Micsinász?! Minek fekszel? Mi van, ha mások leülnének, te szar?« kérdezi a hajléktalant, ülve. A hajléktalan a Deák térig feltápászkodik (a szerelvényben még büdösebb lesz), néhányszor elkiáltja magát, hogy »hagyjanak már engem békén«, majd kissé teátrálisan síni kezd. A fekete kabátos arc tovább piszkálja.

Nem tudom, kinek a pártjára álljak. Mi köze a fekete kabátosnak ahhoz, hogy hajléktalan mit csinál? Ha én feküdnék a padon, nem szólna. A hajléktalan ellenben tényleg istentelenül büdös. Metróállomáson viszont nem aludhat, hiszen ott kamerák vannak. Végül is hajlandó vagyok a Nyugatitól a Corvin-negyedig elviselni a bűzt, ha ezzel hozzájárulok valakinek az életben maradásához. Hadd aludjon. A fekete kabátos viszont tovább szapulja. »Jegyed sincsen, menjél már innen!« Nem tudom, hogy a hajléktalannak van-e jegye. Nekem egyébként nincsen, egy tízes gyűjtőjegyből kezeltem le egy korábban már lekezelt jegyet, az ellenőrök nem vették észre. Eldöntöm: a hajléktalan pártjára állok. Mormolom is, hogy »Önnek mégis mi köze van hozzá, hogy kinek van és kinek nincs jegye?«, de senki nem hallja amit mondok. Egy metrókocsi területének ötödén sem tudom tematizálni a közbeszédet, az ország meg 93 000 négyzetkilométeres.”