A hőség borai – kritikusunk jelenti a kastélyparkból

„A kéknyelűről azt is megtudtuk, hogy különlegessége részben abban rejlik, hogy óriási levelei, robusztussága apró fürtökbe koncentrálja az életerőt. Meg a zamatot. A későn érő, fagyérzékeny fajta, ráadásul nővirágú, ebből is fakad a szegényesebb termés. Így vagy úgy, macerás foglalkozni vele, ezért is lehetséges, hogy e történelmi fajtával alig 30 hektáron foglalkoznak a benne hívő borászok.

Kardos szerint a piacon többnyire fiatal kéknyelűk vannak, amikből nehéz megismerni és megszeretni ezt a fajtát. A jó kéknyelű 10 éves kor után kezdődik, de még 30-40 éves korában is tökéletesen élvezhető ez a fajta. Más kérdés, hogy mindenki már egy-két évesen megissza. Bennünket is többnyire fiatal kéknyelűkkel traktáltak, a leglágyabb, legkedvesebb bor a 2011-es tételek közül Istvándyé volt.

Nem nagy bor - mondta Kardos -, mert a nagy borok nem jó ivásúak, ez meg igen, de ezen a ponton büszkén vállaljuk, hogy inkább a kicsi, de kedves borokért rajongunk. Laposa és Váli Péter kéknyelűi már jóval több savat éreztetnek, ahogyan Szeremley kovás bora is. Ám utóbbi 2004-es itala kifejezetten gazdag, érett, míg a kutatóintézet 1967-es muzeális tétele aszús, oxidált illattal, és az öreg szamorodnikra jellemző ízzel fogad.

A madeirás jegyek mögött még érződik némi frissesség, ámde mindez eltörpül a teljesen véletlenül, Istvándyék standján kóstolt friss, ámde kései szüretelésű kéknyelű mellett. Erre a borra még az ismert master of wine, Elisabeth Gabay is elismerően csettintett.”