Orbán, a politikai Joshi Bharat

„Záros határidőn belül eloszlik az öncsalás gőze: a parlamenti kétharmad nem lakossági kétharmad. Ki fog derülni, mihelyst sok százezer, aztán több millió ember a bőrén érzi a népszerűtlen, de jórészt szükséges büdzsé-és adóváltozásokat. Ahogy szarból nem lehet várat építeni, úgy dacos politikai akaratból, életidegen jogfetisizmusból sem lesz jobb az ország. A XXI. század Európájában pártállamot sem lehet már fenntartani, pártországot gründolni – na, az meg végképp nem kizárt. Amit egy párt elvisel, azt egy miénkfajta ország nem. A Fidesz jogilag-formailag demokratikus ugyan, viszont lényegileg-gyakorlatilag nem az. Csakhogy a Fideszbe történő belépés (a diktatúrák tömegszervezeteivel szemben) önkéntes. A tagság szabadon választott meggyőződés és/vagy karrierizmus okán viseli el Orbán autoriter, rendeletileg kormányzott irányított pártdemokráciáját.

Állampolgár, az ország lakosa azonban a Zemberek kilencvenvalahány százaléka nem választás, hanem születés útján lesz. S az, hogy egyéjszakás politikai kalandként időnként leszavaz valahová, nem azonos a honpolgári szuverenitást feladó ideológiai holtomiglannal. A magyar átlagember nem szereti, ha a hatalom figyeli. Továbbá nem komálja, ha akarata dacára foglalkoznak vele, baszogatják, meg akarják téríteni. Országjárókat küldözgetnek neki. Igaz, a kormánydeklaráció kifüggesztését az intézményvezető rendeli el, de az átlagemberi kishivatalnok bajlódik a szögek beverésével. Ő szörnyülködik: atyaég, honnan a faszból, melyik bolygóról jöttek ezek? Annyi esze még Kádárnak is volt, hogy belássa, ha valami idegen a magyar nép karakterétől, az a politika erőltetett fetisizálása, a személyi kultusz.”