Egyetlen mérce van, az őszinteség – Hobo az 500. József Attila-estjéről

Korábban azt mesélte lapunknak, hogy úgy olvasta József Attilát, mint más a Bibliát. Mit jelent önnek a költő munkássága?

Elég gyalázatosan indult a gyerekkorom és a fiatalságom. Akkor még nem volt „zene”, hülyeségekre tanítottak az iskolában, kommunista költőket meg a Jóisten tudja, kiket kellett magolnunk. Ez a kőkemény ötvenes évek. Volt azonban néhány olyan osztálytársam, akiknek a szülei komolyabban foglalkoztak irodalommal, József Attila és Faludy György verseket mutattak nekem, ezek aztán teljesen megváltoztatták a költészethez való viszonyomat. Olyan dolgokat találtam József Attila műveiben, amelyek sokat segítettek nekem, hihetetlen erőt adtak. Úgy olvastam a verseit, mint ahogy más a szentkönyveket. Az a mérhetetlen fájdalom, a szabadság- és Istenkeresés, ami József Attila költészetéből árad, rengeteget jelentett nekem. Úgy éreztem, egy bajba jutott ember üzen egy másik bajba jutott embernek.

Döbbenetes, micsoda mélységek rejtőztek és rejtőznek mindmáig azokban a zseniálisan megírt művekben. Akár a Tanítások, akár a Tudod, hogy nincs bocsánat – elképesztő hatással voltak rám, nem is annyira esztétikailag, hanem emberileg.

Ezzel meg is előzte a következő kérdést, hogy József Attila mely versei voltak a legnagyobb hatással önre?

Serdülőkoromban teljesen belevetettem magam a munkásságába. Olyan nagyszerű előadók interpretálásában hallgattam József Attila verseket, mint Latinovits Zoltán vagy Jordán Tamás. Folyamatosan változott, hogy éppen melyik az, amelyik a „véremben van”. Amikor már a Hobo Blues Bandben játszottam, az volt a szokásom, hogy a dalokhoz összekötő szövegeket találtam ki: voltak Bibilai üzenetek, de például az MSZMP központi bizottságának május elsejei jelszavai is köztük. Egy kaposvári fellépésünkkor József Attila-idézetek is bekerültek az átkötő szövegek közé, akkor jöttem rá, hogy ezek mellé nem is kellenek HOBO-dalok. (Nevet) Úgy éreztem, hogy ezzel csinálnom kell valamit. A végső löketet a Nagyon fáj című vers adta meg, amelyben elhangzik: “de énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem s hozzám szegődik a gyalázat” – a hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején úgy éreztem, ez én vagyok, ezt József Attila helyettem írta le.

Van-e, ami vissza-visszatér, és minden életkorban más jelentéssel bír az ön számára?

A mesterek – Jordán Tamás, Vidnyánszky Attila, Ascher Tamás vagy Kiss Csaba –, akiktől tanultam, akik a különböző költői- vagy színházi estjeimet rendezték, vezettek rá arra, hogy amit csinálok, fontosabb nálam. Megtanítottak az alázatra. Addig nem tudtam, micsoda felelősség van például abban, hogy több millió emberhez juttatom el József Attila Hetedik című versét. Hiába tudtam már rég kívülről a verset, vagy játszottam több ezerszer, minden alkalommal halálfélelem kerülgetett. Most lesz az 500. előadás. Ez a hatalmas szám egyébként nem nekem köszönhető, hanem József Attila nagyságának, és annak, hogy az emberekben milyen nagy a kultúra iránti igény.

Milyen visszajelzések érkeztek a nézőtérről?

Fontos, hogy nem szabad a nézőtérre figyelni, mert minden, amit az ember kifelé csinál, az előadásból viszi el az energiát. A Kései sirató alatt például gyakran hallom, hogy sírnak az emberek, de igyekszem ezekre nem figyelni. A másik, szintén lényeges dolog, hogy egy-egy vers elmondása ne váljon rutinná. Hála Istennek, sem zenész, sem színész, sem költő nem vagyok, ezeket a dolgokat kitépem magamból.

Ha az ember nem tudja úgy átadni a verset, ahogy kellene, hiába állítja be az összes hangsúlyt és hatásszünetet, hazudik, pózol. Én semmi mást nem csinálok, csupán átadom magam a versnek. Arra törekszem, hogy semmilyen manír, póz, rutin ne legyen benne. Csak hagyom, hogy keresztül menjenek rajtam a versek. 

Mi alapján kerülnek be a versek a repertoárba?

Valamilyen koncepció mindig volt mögötte. Az első est címe Légy ostoba! volt, a Katonában mutattuk be a rendszerváltás idején, és az akkori társadalmi és politikai állapotokra reflektált. A második a Milyen jó lenne nem ütni vissza önéletrajzi ihletésű volt, a harmadikkal, amely 2005 óta fut, pedig az volt a célom, hogy továbbadjam a legnagyobb kincseket, amiket József Attilától kaptam.

Milyen utóéletei voltak ezeknek az esteknek?

A Csavargók tízparancsolatában van egy parancsolat, amely azt mondja, bármerre is mész, minden városban adj pénzt egy koldusnak. Mivel minden nap ingázom Budapest és Piliscsaba között, minden nap adok némi aprópénzt a hajléktalanoknak befelé jövet. Már ismernek. Egyszer a Városligeti fasornál mentem kocsival, amikor láttam, hogy közeledik egy rongyos ruhás férfi. Mikor megálltam a piros lámpánál, adtam neki a bekészített apróból, ám ő visszaadta. Először azt hittem, kevesli, de ő csak annyit mondott, már annyi mindent kapott tőlem a zeném és a verseim által, hogy nem fogadhatja el. Volt olyan is, hogy egy börtönben volt estünk, ahol egy rab a tiszteletemre tanult meg és szavalt el egy József Attila verset. Nagyon megható volt.

Egyszer Kolozsváron léptünk fel egy líceumban, ahol nem volt fűtés a teremben. Egy tizenegy-két éves forma kislány ült az első sorban, akin látszott, hogy az édesanyja varrta a télikabátját. Éppen a Bűn című verset szavaltam, amelyben van egy ilyen sor: „És észreveszek valakit, ki szemmel, melegen jelez, csak ennyit: Vannak itt s te nem vagy idegen...” – mire a kislány csendesen odaszólt, nem vagyok neki idegen. Na, ott hátraarc volt, teljesen készen voltam.

Meddig tervezi folytatni?

Amikor Vidnyánszky Attilát megkérdeztem, hogy néz az ki, hogy hatvan-hetvenévesen egy harmincéves ember verseit mondom, megkaptam a magamét. Azt mondta, teljesen mindegy hány éves vagyok, ha meg tudok felelni ezeknek a szövegeknek. Ami a jövőt illeti, ameddig bírom, csinálni fogom. Ha arra gondolok, hogy mi megy az interneten, Facebookon, Youtube-on vagy a televízióban, akkor azt mondom, igenis kötelességem, hogy továbbadjam, amit a mestereimtől kaptam. Fontos, hogy az ember szolgálja azt, ami megtartja. Márpedig engem az életem sok pontján ezek a versek tartottak meg.

Fotók: Földházi Árpád