PaFe: Könyököt ki, kettesbe be

Könyököt ki és kettesbe be a hetesen, az örök magyar úton a tenger és a magyar tenger felé: igazi nyári hangulat volt a pünkösdi hétvégén a Balaton déli partján. A máskor teljes csendben évszázados álmát alvó Szántódpuszta körül most messziről hallatszik a dübögés – igaz, a hetes úton nincs óriási forgalom a majorság szűk bejáratánál. Persze a PaFe-fesztiválozók nagy része nem saját kocsival érkezik a helyszínre: ez a buli inkább szól a fiatalabbaknak, a környékbelieknek, mint a legnagyobb magyar popfesztiválok látogatóinak, ahová külföldiek hordái jönnek évek óta.

A PaFe barátságos fesztivál: elsősorban a magyar zenekarokról és magyar közönségükről szól. És valamennyire a kilencvenes évekről is: ennyi rockert, punkot és gothic arcot, csakúgy mint hiphopos fazont rég láttunk egy helyen. A vasárnapi délutánban sem az aktuális slágerek dübörögnek a hangfalakból, a színpadokról: a metál, a hardcore, a hardrock szól szinte mindenhonnan. Külön sziget a fekete pólós tengerben a hiphop sátor, amelyben a fesztivál négy napja során teljes seregszemlét tart a magyar hiphop szcéna. A naplementében Sub Bass Monster, a pannon rapper lép fel épp a színpadon: teljes zenekarral tolja a rapet a kemény magnak és a hátul lötyögő lakosságnak. Odakint, a nagyszínpadon a Road zúzza a maga szög egyszerűségű és keménységű metalját: az ismeretlenségből pár év alatt küzdötték fel magukat a kemény műfaj új magyar kedvencei közé. A komoly keménykedéseket ráadásul ők (ön)ironikus feldolgozással öblítik le. A régi veterán Blind Myself-kollégák eközben egy másik sátorban küldenek a Roadnak egy zúzást, maroknyi közönségünk nagyobb örömére. A sátrak között, ahogy jön az este, egyre többen bolyonganak a még jobb zenét, a még több havert vagy a még több sört keresve. A szokásos fesztiválos kajás és italos körítések mellett egy használt könyveket és lekvárokat kínáló stand rí ki, amely a nagyszínpad előtti domboldal stratégiai kiszögellésében csempész otthoni hangulatokat a növekvő porba.

Az est közeledtével elektronikusabbá válik a zene. A rapsátorban az Akkezdet Phiai, az alter hiphop egyre népszerűbb képviselői csapnak egy igazi autentikus hiphop bulit: egyként lendül előre a rajongók keze a súlyos-karcos ütemekre és a szellemesen ekéző avagy filozofáló szövegekre. A szomszédos sátorban közben belekezd az Anima Sound System: a már másfél évtizede létező, folyamatosan átalakuló tagságú, saját hangzását újra és újra dekonstruáló Anima most éppen diszkós űrrockra írta át számait: a '68-at el is lövik első számként, a végén jön a Csinálj gyermeket, közte pedig egy ügyes gitárossal alakítják zúzósabbra a saját klasszikusaikat. A kinti Nagyszínpadon, a hűlő estében az Irie Maffia próbál Jamaicát csiholni a deszkákon: Sena és Busa Pista még mindig nagy elánnal toastolnak a soktagú funk-reggae-hiphop-rock együttes élén. Kevesebben vannak az Anna & The Barbies sátras koncertjén, ami az est egyik igazi meglepetése volt. Pásztor Annát, az együttes énekesnőjét aztán nem kell félteni a színpadon: vaddisznó zenésztársaival felszántják a helyszínt, az alterrock és őspunk alapokra épülő produkciójuk néhol már Anna extravagáns performanszává válik – és közben még őszintén megható pillanatokra is telik. Az őket követő Belga miatt már telni kezd a sátor, így sokan elkaphatják az énekesnő szeretetről szóló, szeretetteli magánszámát is, két pogózás között.

A Belga... nos, az Belga: voltunk már ennél kevésbé összeszedett koncertjükön is, így az ökörködések között tényleg sikerül eljátszani a tucatnyi nagyon ismert számukat, az Az a bajtól a Magyar Nemzeti Hiphopig. A Belga eredetileg belvárosi intellektuális bohóckodásként indult, de A gyaloglás vége és egy pár másik számuk lassan tényleg nemzeti hiphopzenekarrá tette őket: a trú hiphop arcoktól a punkokon át a diszkós fejekig egy emberként kántálja a közönség a Belga szocio sorait. Talán ők sem gondolták volna ezt egy jó évtizede. S már benne járunk az éjszaka közepén, amikor a Supernem a szabadban színpadra lép. Agyonszabályozott, hangszigetelt korunkban már lassan punk érzés lesz hajnali háromkor punkot hallgatni, és a Supernem valóban hozza ezt a do it yourself, punk-rockandroll életérzést. A trió már kiegészült egy billentyűssel, így a Supernem a korai poppunk hangzásból a klasszik, riffelős-villanyorgonás hardrock felé mozdult el, ami jól is áll a harmincas éveikben járó örök mikiegereknek. Nincs mese. Csak rockandroll van, bele az éjszakába. Az öröknyár, az csak most kezdődik.

(Fotó: PaFe honlap)