Kincsünk a piac

„Mezőgazdasági őstermelőnek minősül az a 16. életévét betöltött, nem egyéni vállalkozó magánszemély, aki a saját gazdaságában a meghatározott termékek előállítására irányuló tevékenységet folytat, és ennek igazolására őstermelői igazolvánnyal rendelkezik.” - dióhéjban ez a hivatalos válasz arra a kérdésre, kik is azok az őstermelők. De mit is takar ez tulajdonképpen? Mit termelnek, hol termelnek, hogyan termelik portékájukat, és mennyire van kereslet rá manapság?

A Védegylet Egyesület és a Kincsünk a piac – Hunyadi tér lakossági csoport most ilyen és ehhez hasonló kérdéseket próbál megválaszolni, illetve igyekszik népszerűsíteni magát a piacot, mint kulturális-gasztronómiai-közösségi eseményt. A termelői piacok nyugaton a reneszánszukat élik, nálunk viszont sorra zárják be őket - hogy miért, az valóban nagy talány, hiszen sokszínű a választék, jó a hangulat, és egyenesen a termelőtől vásárolhatunk.

Ráadásul az árukat a környékről szállítják, ezért még a környezetet is kímélik. A többnapos esemény szervezői Joseph Beuys német művész állítását („A művészet őstermelés”) megfordítva vallják: az őstermelés művészet. Hiszen miért is jó piacra járni? Ez egy életmódbeli, gazdasági és környezeti kérdés. Kiss Csilla, az esemény egyik szervezője rámutatott: „Egy őstermelői piacra elmenni már csak a gasztronómiai és kulturális változatosság miatt is  megéri. Olyan termékekkel találkozik az ember, melyeket a szupermarketekben, vagy a nagybani piacokon nem lehet beszerezni”. Kiss Csilla szerint a hangulat is egyedi: családok, barátok alkudozhatnak. A Hunyadi téri piac urbanisztikailag is különlegességnek számít, ez Budapest utolsó ilyen szabadtéri piaca. Például a tájfajta zöldségek és gyümölcsök vegyszermentesen készülnek, de nem eladhatóak, mert nincsenek fajtaként elismerve. „Be kell őket tehát hozni a köztudatba!” - teszi hozzá a szervező.

A piac reneszánsza munkahelyeket is teremtene - elég csak a nyugdíjasokra gondolnunk, akik gondos törődéssel és hozzáértéssel nevelgetik terményüket. Ráadásul kis befektetést igényel, nem beszélve arról, hogy ha megszűnik ez a lehetőség, mennyi ember marad munka és lehetőség nélkül. 2007-es adatok szerint 2005 és 2006 között 17 százalékkal csökkent az egyéni gazdaságok száma, ami igen aggasztó. „Angliában alternatív értékesítés után néztek a gazdák, melynek az lett az eredménye, hogy míg 2000-ben 200 piac volt országszerte, ez a szám 2009-re 800-ra duzzadt. Az Egyesült Államokban hasonló a helyzet: '76-ban mindössze 100 piac volt, '94-ben viszont már nem kevesebb, mint 1755. Ezekben az országokban ez lett az új trend, míg a mediterrán szférában mindig is hagyomány volt.” - magyarázza Kiss Csilla.

Az egész akció egy spontán kezdeményezés, de a szervezők remélik, hogy mozgalommá duzzad. A civil szféra után  művészeket kerestek meg, akik nagyon pozitívan fogadták a felkérést. Részt vettek, szerepet vállaltak, főztek is az eseményen. „Hazánkban leértékelődött a gazdálkodás, mint mesterség. A paraszt kifejezés pejoratívnak számít. Franciaországban a termelői szaktudás felértékelést sürgető mozgalom indult, melynek eredménye mára az lett, hogy a „paysan” (paraszt) szó a minőségi termelő jelzője. Divatos lett a fiatalok körében is az efféle igényesség.”

És hogy miért viseli a „gasztrokulturális, politikai” esemény jelzőt egy lakossági csoport és a Védegylet által meghirdetett akció? Kiss Csilla erre is választ adott: „Országszerte mindenütt kiszorulnak a termelők a versenyből. Ez egy rendszerszintű probléma, mely antidemokratikus úton történik. Nincs lakossági egyeztetés, nincs nyilvános pályáztatás a beruházásokkal kapcsolatban. A piacokon csökken az alapterület és nő a bérleti díj - így pedig csak a viszonteladók maradnak versenyben.” Mi lehet tehát a megoldás? Szemléletváltás egy demokratikus, átlátható, részvételi módon szerveződő rendszerben. Piacra fel!