Erre tessék gombot varrni, Magyar úr! Az Európai Bizottságnak pedig ezúton is hálásan köszönjük
Némelyeknek egyszerűen mindig sikerül olyan szögből nézni az eseményeket, ahonnan Magyarország egy merő lúzer. Francesca Rivafinoli írása.
Verespatak és környéke rejti Európa legnagyobb aranytartalékát.
„Aki bagatellizálja Trianont – és erre még manapság is akad példa a magyar közéletben –, annak egyrészt fogalma sincs az érintett emberi és regionális kapcsolatok szétzúzásáról, másrészt letagadja a gazdasági károkat, amelyekről napjainkban sajnos oly kevés szó esik. Mert a tudomány jóformán megáll, amikor be kellene »árazni« egy folyót, egy hegységet vagy épp egy elvett teljes vármegyét.
Az 1913-ban útra kelt képeslapunkon látható erdélyi Verespatakot viszont többször is beárazták már. Legutóbb a kanadai Gabriel Resources bányavállalat jelentette be több milliárd dolláros kártérítési igényét a román állammal szemben. A trianoni békeszerződésig Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó festői település alól ugyanis 330 tonna aranyat és 1600 tonna ezüstöt szerettek volna kibányászni ciántechnológiával, de a hullámzó, mégis folyamatos ellenállásnak köszönhetően végül hoppon maradtak a projekttel.
A dollárkötegeknél maradva: Verespatak és környéke rejti Európa legnagyobb aranytartalékát. Ez az 1990-es évek illegálisan kinyert talajmintáiból tudható, amire akár mérget is lehet venni, hiszen a kitermelésért mindent megmozgató kanadai–román konzorciumok nem kockáztattak volna ekkorát, ha üres a hegy gyomra.
Bukarest, a bányavállalatok, a környezetvédők és a helyiek között 1997 óta folyt a huzavona. Akkori árfolyamon négymilliárd dollár volt a tét, a környezetvédelmi katasztrófát kockáztató bányatársaság ugyanis legalább ennyire taksálta lehetséges bevételét.
Ezt húzta keresztül a Magyarország által is támogatott civil ellenállás, amelyre a pontot az UNESCO tette fel, amikor 2021-ben – vagyis javában a 24 órában – világörökségi helyszínné nyilvánította a verespataki bányászati kultúrtájat.
Ekkorra már számos épületet elhagyott a többnemzetiségű lakosság, sok gyönyörű bányászház összedőlt vagy különös körülmények között leégett. Volt, aki még a hozzátartozók hamvait is exhumáltatta a költözéskor.
Ez volt eddig a romániai történet, a verespataki história idősíkjának legrövidebb szakasza. Az a korszak, amely immár a lét és a nemlét küzdelméről szól, amikor évtizedekig késhegyen táncolt a sorsa a magyar időkben kiépült kisvárosnak, amely a közeli Szászavinchoz hasonlóan ciános zagytározóvá válva beárazhatatlan károkat okozhatott volna a fonódó vízhálózat miatt Erdélyben, Dél-Magyarországon, a Vajdaságban – és még a Duna teljes alsó szakaszán is.”
Nyitókép: IONUT IORDACHESCU / AFP