„Fizessen a Nyugat a klímaváltozásért” – felemás eredménnyel zárult az egyiptomi klímacsúcs

Mihamarabb essünk túl a nehezén: megint volt egy klímacsúcs, ezúttal egy távoli országban, ahová megint elment egy csomó ember a világ minden tájáról, megint sáskarajként lepték el a környékbeli repülőtereket a magánrepülőgépek, megint elmondták a politikusok, hogy ez az utolsó pillanat arra, hogy tegyünk valamit, aztán megint nem csináltak semmit. Címszavakban így foglalhatnánk össze az egyiptomi Sarm es-Sejk városában tartott COP27-et – de a történet ennél egy kicsit azért összetettebb.

Az olvasóban felmerülhet a kérdés, hogy minek tartanak egyáltalán ennyi klímakonferenciát, ha soha nem sikerül semmi lényegesben megegyezni. Tény, hogy az 1992-es riói klímacsúcs óta évenkénti rendszerességgel megrendezett találkozókon

de az is igaz, hogy az 1997-es kiotói vagy a 2015-ös párizsi egyezmények, amelyek kifejezetten fontos mérföldköveknek számítanak a klímaváltozás elleni nemzetközi jogi természetű küzdelemben, éppen az ilyen csúcsoknak a közvetlen termékei. A kérdésre az a legkézenfekvőbb válasz, hogy a szerződő felek abban állapodtak meg, hogy évente találkoznak majd, ez pedig 1995 óta ténylegesen így is van.

Hol vannak a nagyok?

Annak nyilvánvaló okai vannak, hogy napjaink klímakonferenciái miért nem tűnnek olyan eredményesnek, mint a húsz-huszonöt évvel ezelőttiek. Azon túl, hogy ma jóval többet tudunk (vagy vélünk tudni) a bolygónkat érintő éghajlatváltozás természetéről, hatásáról és kiváltó okairól, ennek folyományaként többé-kevésbé az is egyértelművé vált, hogy amennyiben az emberiség komolyan gondolja a felmelegedés elleni harcot, akkor nem elég csak nyilatkozatokat és záróokmányokat elfogadni, hanem valóban hatásos intézkedéseket foganatosítani kell.

Ezek sokfélék lehetnek, de van egy közös tulajdonságuk: lemondásokkal járnak.

a kényelemről, a jólétről vagy a bőségről, még az éghajlat kedvéért sem.

És hát ott vannak az „ellenérdekelt” felek is, akiknek azért közel sem olyan fontos az éghajlatváltozás ügye, mint a nyugatnémet felső középosztálybeli klímaaktivistáknak (vagy a soraikból kikerült németországi külügyminiszternek, Annalena Baerbocknak). Hszi Csin-ping idén sem ment el a klímacsúcsra, ahogy például a leváltott Jair Bolsonaro vagy Vlagyimir Putyin sem (a közismerten klímabajnok Ukrajna elnöke videóüzenettel emelte a rendezvény fényét, amiből a résztvevők megtudhatták, hogy „Meg kell állítanunk azokat, akik az őrült és illegális háborújukkal lehetetlenné teszik, hogy a világ egyesülve dolgozzon egy közös célért”).

Nehéz belátni, hogyan lehetne sikeres az a klímacsúcs, ahol az ilyen befolyásos országok – akik között több nagy szennyezőt is említhetnénk – vezetői nem ülnek tárgyalóasztalhoz a többiekkel. Ennek fényében legfeljebb búfelejtőként jegyezhetjük meg, hogy az infantilis klímaaktivizmus szikrázó szemű skandináv sámánja,

Fizessenek a gazdagok!

S közel sem az ő távollétük jelentette az egyetlen problémát a COP27-en. Ezen a klímacsúcson is kiütközött, hogy – posztkolonialista iskolás szóhasználattal élve – a globális Észak és a globális Dél országait mennyire eltérő módon érinti az éghajlatváltozás, amire nem könnyű adekvát választ adni.

Amíg az uralkodó északi nézőpont szerint a probléma elméletileg enyhíthető lenne azzal, hogy a következő hét-nyolc évben az emberiség megfelezi a károsanyag-kibocsátását (hangozzék ez bármilyen elképzelhetetlennek is), addig Délen egyre több kis ország – elsősorban szigetországok – szembesül azzal, hogy lassanként elnyeli őket a tenger, s nincsen a kezükben olyan eszköz, amivel hatékonyan tudnának védekezni.

E tekintetben a COP27 olyan eredményt hozott, aminek a láttán még Botka László is elismerően csettintett volna miniszterelnökjelölt-aspiráns korában: a résztvevők

ami segítené a szerényebb jövedelmű országokat a klímaváltozás elleni küzdelmükben.

Vagy valami ilyesmi: a loss and damage-alapon működő kompenzációs rendszerbe alapvetően a fejlett gazdaságú országoknak kellene befizetniük részben a már meglévő struktúrákon keresztül, csakhogy – és ez a COP27-en is kiütközött – amikor nyitni kellene a pénztárcákat, hirtelen igen sok, amúgy nagy gazdasági teljesítményű állam hivatkozik arra, hogy ők definíció szerint még fejlődő országnak számítanak, úgyhogy tőlük senki ne várjon semmit. Például Kína, India és a dúsgazdag olajsejkségek –

Cinikus beszéd, még ha van is benne rendszer.

Az emlegetett pénzügyi alap persze még nem létezik, s egy darabig nem is fog – a pontos részletekről majd csak később egyeznek meg. Az elsősorban az ambicionáltabb kibocsátás-korlátozásokban érdekelt északi országok legfeljebb ennek örülhetnek, ha már az egyébként a tervezettnél hosszabb ideig tartó csúcstalálkozó relatív eredményességének kedvéért rábólintottak a damage and repair-alapra és elengedték a szigorúbb kibocsátás-csökkentéseket.

Majd talán legközelebb – 2023-ban, a környezettudatosság és fenntarthatóság közel-keleti bajnokánál, Dubajban.

A nyitóképen: klímatüntetők az egyiptomi klímacsúcs előtt (Fotó: MOHAMED ABDEL HAMID / ANADOLU AGENCY / ANADOLU AGENCY VIA AFP)