Vissza Afrikába? Műkincsek tömegét vinnék vissza a fekete kontinensre

„Pánafrikai aktivista vagyok, s a gyarmatosítás alatt az afrikai emberek ellen elkövetett bűnök jóvátételéért kampányolok. Nemrégiben saját kezembe vettem a dolgot: múzeumokat keresek fel, ahol afrikai műkincseket állítanak ki; elmondom az igazságot azzal kapcsolatban, hogyan rabolták el e tárgyakat Afrikából – majd magamhoz veszem őket” – írja a The Guardian oldalán megjelentetett bemutatkozásában egy bizonyos Mwazulu Diyabanza. A magát egy középkori kongói királyi dinasztia leszármazottjaként s forradalmár szülők gyerekeként leíró 42 éves férfi ellen elmondása szerint a szöveg publikálásakor egyszerre négy eljárás folyt múzeumi tárgyak eltulajdonítási kísérlete miatt.

Diyabanza és aktivistatársai a tavaly júniusi párizsi Black Lives Matter-tüntetések idején a törzsi kultúrákat bemutató Quai Branly–Jacques Chirac-múzeumból kívántak elszállítani egy Dél-Szudánból származó temetői szobrot. Diyabanza a szoborral kezében Facebookon is közvetített beszédet tartott arról, milyen tisztességtelen módon került a műtárgy jelenlegi helyére, csakhamar azonban rendőrök érkeztek a helyszínre, akik véget vetettek a performansznak, és őrizetbe vették az aktivistákat. A kongói férfi ezután egy marseille-i és egy amszterdami múzeumban tett kísérletet afrikai műkincsek „visszaszerzésére”, októberben pedig a Louvre-ban csapott le.

Az élő közvetítésben arról beszélt, visszaveszi azt, amit Afrikából elloptak,

A hatóságok mindannyiszor útját állták Diyabanzának. A The Guardianen megjelent írásában mindenesetre kijelenti: „afrikaiként és kongóiként” joga van visszavenni a gyarmatosítás alatt szerinte módszeres fosztogatás-rablás útján Európába szállított tárgyakat.

Diyabanza a Quai Branly-múzeumban

„Fellépésünk nem csupán a művek visszaadásáról szól, hanem ennek módjáról is: méltóságteli és bátor tettekkel akarjuk eltörölni a megaláztatás, az erőszakoskodás, a barbarizmus emlékét. Tevékenységünk nem más, mint »aktív diplomácia«” – fejtegeti másutt Diyabanza, akit diplomáciai munkájában ugyan akadályoznak a koronavírus-járvánnyal járó múzeumbezárások, ám tele van tervekkel. A múzeumi akciók – a célkeresztben Spanyolország, Portugália, Németország, a Vatikán és a londoni British Museum – után a magángalériákra és aukciósházakra fejtenének ki nyomást, hogy szolgáltassák vissza az afrikai műtárgyakat. Ezután pedig az elrabolt ásványkincsekért, az afrikai élővilágban és természeti környezetben tett károkért jelenthetik be kárpótlásért az igényüket.

reméli, hogy idővel a kormányok is együttműködnek majd velük.

Mindent vissza?

Bár a kongói aktivista ténykedése megmosolyogtató, az afrikai műkincsek visszaszolgáltatása komoly és – már csak a BLM-mozgalom meghatározta globális közhangulat miatt is – mind aktuálisabb kérdés. 2017-ben Franciaországban került a közbeszéd középpontjába a téma, amikor Emmanuel Macron (nyilván nem függetlenül azon szándékától, hogy újraalapozza a francia befolyást a volt gyarmatokon) Burkina Faso fővárosában, Ouagadougouban bejelentette: öt éven belül meg akarja teremteni a feltételeit az afrikai kulturális örökséghez tartozó művek „időleges vagy végleges” visszaadásának.

Az elnök emellett megbízott két posztkoloniális elméletekben utazó, de nem az afrikai művészetre szakosodott egyetemi professzort, Bénédicte Savoy-t és Felwine Sarrt, hogy jelentést dolgozzanak ki az ügyben. A szenegáli származású, muszlim vallású Sarr egyébként maga is elismerte, hogy nem ismeri túl jól a témát, kinevezését inkább az indokolhatta, hogy komoly múltja van rasszizmus- és iszlamofóbiaellenes aktivistaként. A Figaro szerint Sarr közel áll a Köztársaság bennszülöttjei (Indigènes de la République) nevű,

illetve szerzője az Oumma nevű iszlamista híroldalnak. Bénédicte Savoy a maga részéről sose csinált titkot abból, hogy a visszaszolgáltatás pártján van, és a Fekete párduc című szuperhősfilmre hivatkozva érvelt a művek visszajuttatása mellett.

Sejthető volt tehát, hogy a jelentés nem éppen mérsékelt hangot üt majd meg, és valóban: Savoy és Sarr, azon (korábban Macron által is hangoztatott) nézetből kiindulva, hogy a gyarmatosítás „emberiesség elleni bűntett” volt, arra a megállapításra jutnak, hogy a Franciaországban őrzött afrikai műkincsek túlnyomó része rablás útján került oda, ezeket pedig szépen vissza kell adni. Szerintük azok a tárgyak maradhatnának Franciaországban, amelyeket bizonyítottan méltányos áron vásároltak meg tulajdonosaiktól – a bökkenő csupán az, hogy

Szenegál és Elefántcsontpart a jelentés közzététele után csakhamar bejelentette, hogy igényt tartanak minden országukból elszállított műre, Benin pedig már korábban jelezte hasonló igényét. „Savoynak és Sarrnak nagyhatalmú lobbi állt az oldalán: leegyszerűsítő újságírók, illedelmesen gondolkodó egyetemi professzorok és fiatal utópisták” – jegyzi meg Étienne Dumont a Bilan nevű svájci lapban, hozzátéve: az afrikai diaszpórát, illetve a múzeumi kurátorokat, műgyűjtőket és műkincskereskedőket a jelentéstevők elfelejtették megkérdezni.

Stéphane Martin, a Quai Branly-múzeum akkori igazgatója úgy reagált, hogy a jelentés „gyűlöletteljes kiállás maga a múzeum fogalma ellen”. Múzeumi vezetők és szakértők aggodalmukat fejezték ki a téma átpolitizálódása miatt, s a visszaszolgáltatás helyett azt szorgalmazták, hogy tegyék lehetővé a műkincsek szabadabb – akár hosszútávú – kölcsönzését afrikai múzeumoknak.

Nem csupán a gyarmati idők óta bekövetkezett határmódosulások nehezítik annak eldöntését, hogy ki jogosult a művek visszaigénylésére – számos műkincs esetében lehetetlennek tűnik felderíteni, hogyan, kitől, hány kézen keresztül került európaiak birtokába. Ott van aztán a kérdés, hogy a visszaszolgáltatott műveket milyen körülmények között őrzik majd, s hogy nem vész-e nyomuk esetlegesen Afrikába érkezésük után. A francia jog ráadásul elidegeníthetetlen állami tulajdonnak tekinti a francia múzeumokban őrzött tárgyakat.

A Sarr-Savoy-jelentés kiadása óta eltelt két évben nem sok előrelépés történt az ügyben. 2020 végén a francia nemzetgyűlés szimbolikus jelentőségű művek visszaszolgáltatását szentesítette: Szenegál el-Hadzs Omár tőrét, míg Benin a Béhanzin-kincseket kapta vissza. A jelentés kritikusait nyugalommal töltheti el az, hogy a Franciaországban őrzött 90 ezer afrikai műtárgy tömeges visszaszolgáltatásáról egyelőre nincs szó – Beninen és néhány más országon kívül az afrikai államok nemigen kapkodnak a művekért, megfelelő tárolásuk ugyanis jókora összegeket kívánna meg.

Létezik afrikai kulturális örökség?

Emmanuel Pierrat, a műkincsek visszaadásáról könyvet is író ügyvéd egy Figaro-interjúban rámutat: a Sarr-Savoy-jelentés alapfeltevése az, hogy minden Franciaországban őrzött afrikai műtárgyat elraboltak, még azokat is, amelyeket az afrikai államok függetlenedése után adományoztak francia múzeumoknak. Pierret hozzáteszi: mielőtt „rablásról” beszélnénk, érdemes lenne alaposabban megvizsgálni a műtárgyak eltűnésének okait. Hiszen ennek fontos tényezője volt, hogy

idővel lecserélték vagy modernizálták őket – nem is beszélve az iszlám figuratívművészet-ellenes harcáról Fekete-Afrikában, amire legutóbb a timbuktui mauzóleumokat leromboló dzsihadisták adtak példát. „A Fehér Atyák nem voltak ilyen brutálisak. A kutatók és más etnológusok nem rablók” – szögezi le Pierrat, aki szerint a Sarr-Savoy-jelentés a „kulturális kisajátítás” dogmáját tükrözi vissza. Az összes műtárgy visszaadásáról beszélni felelőtlenség: kezdjék azon alkotások visszaszolgáltatásával, amelyeket bizonyíthatóan elraboltak, közben pedig sürgősen fogjanak neki az afrikai múzeumok felújításának.

A Szenegálban múzeumot nyitó műkincskereskedő, Réginald Groux a La Tribune de l’Art nevű oldalon idézi fel: bár volt példa a fosztogatásra, az afrikai műtárgyak Európába szállítása mögött nem valamiféle szervezett rablás állt, mint egyesek állítják. Afrikai műkincseket kezdetben azért állítottak ki Franciaországban, hogy a „barbár” törzsi világot bemutatva igazolják a gyarmatosítást, esztétikai értéket az avantgárd fedezett fel bennük, eztán teremtődött meg csak a kereslet irántuk. Vadászok, etnológusok, misszionáriusok, műgyűjtők érkeztek a fekete kontinensre, hogy lecsapjanak egy-egy értékes alkotásra, a modernizálódó gyarmatok lakosai pedig a változó időkkel lépést tartva kezdtek megválni régi tárgyaiktól.

ha pedig a törzs öregjei dohogtak emiatt, kényelmesebb volt azt mondani nekik, hogy a hiányzó tárgyakat ellopták – így a kapott pénzen sem kellett osztozni. Míg az európai műgyűjtők egy részét a haszonszerzés vezérelte, voltak olyan művelt gyarmati tisztviselők is, akik az eltűnőben lévő afrikai kultúra megőrzése érdekében gyűjtötték a műkincseket – húzza alá Groux.

A hatvanas-hetvenes évekre afrikai műkincsárusok egész hálózata kötötte össze Afrikát Európával és az Egyesült Államokkal, akik a függetlenedést követő háborúk során egy-egy zsák rizsért vásároltak meg kiéheztetett falusiaktól felbecsülhetetlen mennyiségű műtárgyat – ezek jelentik az Európába került tárgyak többségét. Groux hangsúlyozza azt is, hogy ugyanezek a kereskedők hamisítványok tömegével árasztották el a Nyugatot: ezekből jóval többet adtak el, mint autentikus műkincsekből. Ha az afrikaiak lopásra panaszkodnak, hát a nyugatiakat ugyanolyan arányban rövidítették meg – véli.

amelyeket „bűnös közönnyel” viseltettek önnön kulturális örökségük iránt, és nem tettek semmit a megőrzéséért – olykor anyagi okokból, olykor műveletlenségből, és „majdnem mindig” etnikai félténykedések miatt. A bamakói múzeumban például ezért nem őriznek Bambara és Bozo-bábokat, noha tizenöt éve még potom összegért lehet volna beszerezni belőlük. De Groux említi a hanyag és inkompetens múzeumi dolgozókat is – egy Egyenlítő-környéki múzeumból egy kurátor ellopta a maszkok termesztelenítését szolgáló hűtőládákat, hogy felesége halüzletében hasznosítsa őket; egy másik kurátor hosszú évtizedeken át busás ellendíjazásért bocsátotta ki a külföldre szállítási engedélyeket másolatokként feltüntetett eredeti műtárgyakra.

Kétséges Groux szerint az is, hogy az afrikai művészetre egyáltalán örökségként tekintenek-e Afrikában: a köz- és magángyűjteményekben található maszkok és szobrok túlnyomó többsége a 19. századból származik, s az afrikai palotákban, otthonokban se találunk régebbi tárgyi emlékeket. Míg Európában már az ókorban nagy becsben tartották a régi műtárgyakat, a „múlékonyságra alapozott” afrikai kultúrában nem találjuk nyomát effajta viszonyulásnak. Ötven év alatt egyetlen afrikai műgyűjtő sem akadt, aki I. Ferenc francia király, Napóleon vagy az orosz Nagy Katalin mintájára energiákat mozgósított volna a tárgyi értékek összegyűjtésére. „Kérem, magyarázzák meg, miért van az, hogy az évente eurómilliókat kereső afrikai sportolók és focisták között egy sem akadt, aki részt vett volna hazája örökségének megőrzésében. Egyszerűen azért van így, mert az örökség fogalma nem létezik náluk” – írja.

Groux szerint

az elszállított tárgyak 99 százaléka ugyanis bizonyosan megsemmisült volna nélkülük. Hasonló megállapításokat tesz Julien Volper, a Közép-Afrikával foglalkozó belga múzeum kurátora is, hangsúlyozva: „Afrikában sok tárgynak (maszkoknak, szobroknak) csupán annak a vallási gyakorlatnak a keretében volt jelentősége, amiért létrehozták őket. Amint e gyakorlat eltűnt, vagy a tárgyhoz kötődő ceremónia véget ért, a tárgyat elpusztíthatták.” Volper ugyancsak kitér arra, hogy 1960 után az afrikai kormányzatok vajmi keveset tettek a múzeumi infrastruktúra fejlesztéséért, és hatvan év alatt alig néhány afrikai múzeum kért kölcsön műkincseket az európai gyűjteményektől.

A kurátor felhívja a figyelmet: Macron számítása, miszerint a műkincsek visszaszolgáltatásával erősítheti a francia soft powert, kevéssé tűnik megalapozottnak, hiszen az ilyen gesztusok jelentéktelenek Kínának a térségben zajló pénzügyi-diplomáciai terjeszkedéséhez képest. Nem is beszélve arról, hogy például a Béhanzin-kincsek visszaszerzését Benin autoriter vezetője, az emberi jogokra kevéssé kényes Patrice Talon diadalként állíthatja be az országban idén esedékes elnökválasztás előtt. Volper szerint az afrikai műtárgyak problémáját nem a visszaszolgáltatással, hanem ezek egyszerűbb-olcsóbb kölcsönzésével, illetve az afrikai országok múzeumi gyűjteményeinek kiegészítésében nyújtott segítséggel lehetne feloldani.

Nyitókép: A benini vudu-fesztivál résztvevője a Guineai-öböl partján fekvő Ouidah városban 2018. január 10-én. A nyugat-afrikai államban minden évben január 10-én ünneplik a vodun vallási kultuszból eredő vudu spirituális irányzat napját. A benini lakosság mintegy hatvan százaléka gyakorolja a vodunt, amely Togóban és Ghánában is jelentős törzsi vallás. (MTI/EPA/Salym Fayad)