A Time magazin bemutatja: Bohócvilág 2019

A Time magazin, ez a nagynevű, rangos, fokozottan szeriőz, mértékadó és mértéktartó amerikai lap hosszú évtizedek óta szállítja a világ aktuális összefüggéseire és a nemzetközi politikai aktorok morális milyenségére vonatkozó kvázi-hivatalos, selymesen konszenzuális és garantáltan felháborodásmentes közhelyeket olvasói számára, akik komoly, széles látókörű, kiművelt, megvesztegethetetlen intellektusú állampolgárokként a populista téboly idején is ragaszkodnak ahhoz, hogy véleményüket a mainstream médiagépezet csócsálja elő.

hiába lett a Trump-érában egyértelművé, hogy a nagybetűs Szakma tagjait ragyogó tehetségük helyett inkább a középszerű egyetemi képzéseken szerzett funkcionális félműveltségük, illetve az uralkodó narratívák kritikátlan felmondására való képességük juttatja pozícióba, amint az is világossá vált, hogy cikkeikkel nem a „csorbítatlan valóságot”, hanem csupán az urbánus burzsoázia meglehetősen korlátolt világnézetét mutatják be.

Mint minden évben, a magazin munkatársai idén is belenéztek az Alefbe, és az évet megkoronázandó olyan hideglelős arckép-négyessel hozakodtak elő, hogy ösztönösen műbőr revolvertáskánkhoz kapunk, hogy aztán előhúzzuk belőle a Steiner Kristóf-videókra tartogatott Frontint. Íme, Bohócvilág 2019, avagy a tündökletes, mindannyiunk legnagyobb büszkeségére váló jelen, amelyet a szabadelvű, fölvilágosult és nyitott, kényesen szakértői, eszmei szélsőségektől háborítatlan, józan gondolkodású, mélységes-mély respektusunkat kikövetelő globális elit állított elő nekünk.

egyúttal a bennfentesség kurrens jelölője, aki a Nagy Ügy militáns sikkjével fűszerezi szósölmédiás kontentfolyamunkat – elvégre a realitásoktól teljesen elszakadt, a társadalmi ellentmondásokra és következményekre süketvak elszántság à la Asperger miért is ne lenne elfogadott, alkarvastag szalagcímek ezrei által kanonizált mintája a politikai küzdelemnek?

Íme, az év „őrzői”, a Trump impeachment-jét előkészítő Deep State ügynökei, akik néhány évvel ezelőtt ugyan még csak az agyament szélsőjobbos összeesküvés-elméletekben léteztek, mára viszont áldozatos, rettenthetetlen közszolgákként fogadják a média öblös hurráit, és nem hagyják, hogy a választói akarat folytán sérelem érje a liberális állam intézményi, mélyszerkezeti ideológiáját, az ideológiát, amit persze főbenjáró illetlenség lenne túl pontosan körülírni.

Íme, az év előadója, Lizzo, az uszkve kétszázkilós önmegvalósítás, ugyanúgy a Zeitgeist megtestülése, mint a Hegel által megpillantott Napóleon, csak éppen ő nem a lován léptet, hanem kényelmesen ráül az arcunkra, és fingik egy bődületeset – a két lábon járó figyelmeztetés, hogy ami vár ránk, amit az emancipáció, a sokszínűség, a nárcizmus, az énkultúra apoteózisa hoz még, az mind a pofánkba bele fog történni, hogy

Íme, az év üzletembere, Bob Iger, a Disney vezérigazgatója, aki Bohócvilág polgárainak, akiket már semmi nem tart össze csapdába vetettségük tudatán kívül, profitéhesen feltalálja a közös mitológia, hagyomány és értékrend szánalmas szimulákrumait, a nagyszabású fantasy-univerzumokat, a filmsorozatokat, amelyek a végtelenségig gerjesztik a semmi grandiozitását. Ha az emberi társadalom evolúciója a prehisztorikus törzsekkel kezdődött, a rajongótáborral ér véget – és milyen dicstelen vég ez.