Németországnak pontosan milyen szerepe van ebben a folyamatban?
A békéltetés folyamatában semmilyen; Németország nem tényező. Németország néhány évvel ezelőtt még amiatt aggódott, hogy az uniós határok védelmét szolgáló kerítések milyen „sérüléseket” okoznak az illegális migránsoknak –
ma pedig már nehézfegyvereket és fegyverrendszereket szállít az ukrán hadseregnek,
valamint közös lőszerbeszerzést szorgalmaz az uniós színtéren. A következetlen politika és a nagyhatalmi érdekeknek alárendelt szerep teljesen kizsigerelte Németországot, amely mögött sorra gyűlnek a „keselyűk” arra várva, hogy betölthessék helyette Európa vezető pozícióját.
A helyzetet még súlyosabbá teszi, hogy a németek önsorsrontó viselkedése nemcsak saját nemzetükre gyakorolt negatív hatást az elmúlt években, hanem az egész Európai Uniót sokadrangú szereplővé tette úgy politikailag, mint biztonságpolitikailag és gazdaságilag, amelynek következtében a kontinens ma, amikor az új világrendváltás zajlik, a szó szoros értelemben nem kap széket a tárgyalóasztalnál.
Pár nappal ezelőtt Magyarországon járt Ferenc pápa, aki a Karmelitában tartott beszédében – mind tartalmilag, mind stilárisan jócskán túlterjeszkedve a „kötelező körökön” – egyebek mellett úgy fogalmazott: egyre inkább „a háború szólistái” kerülnek előtérbe, miközben „a békét éneklők” mintha eltűnnének. Erős szavak, nehéz lenne félreérteni őket. Akkor most – követve a nyugati elitek gondolatmenetét – maga a szentatya is oroszbarát?
A nyugati gondolkodásmód ma már nem mindenki számára kétségbevonhatatlanul követendő példa, több szempontból sem, ami az elmúlt fél évezred egyik legjelentősebb fejleményének tekinthető. Ez esetben sem javallott a nyugati elit gondolatmenetét követni: nem, Ferenc pápa nem oroszbarát.
Az, hogy ma bárkit, aki a béke pártján szólal fel, oroszbarátnak bélyegeznek, teljesen abszurd,
ráadásul aki ilyet tesz, az nincs tisztában a béke jelentésével, de ami még aggasztóbb, hogy a jelentőségével sem.
Egyre erősebb „háborúpárti” nyomás éri Magyarországot. Vajon meddig tudunk ennek a nyomásnak ellenállni? Milyen erkölcsi, politikai, gazdasági stb. érveink maradtak, amiket még bevethetünk a jelenlegi pozícióink védelme mellett?