A segítő segít, a cselekedet beszél helyette – a Jószolgálat-díj képviselői a Mandiner.családnak

Ági, honnan ered a te szociális érzékenységed?

Otthon tanultam. Beépült a tudatomba, hogy segíteni jó és természetes. Az elmúlt évtizedekben  számtalanszor alkalmam nyílt arra, hogy erről a „segítő tudatról” nagy nyilvánosság előtt beszéljek, és reklámtábla lehessek minőségi munkát végző, professzionális segítőszervezetek számára. Én laikusként és ösztönösen segítek, de a Jószolgálat-díj alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet a hivatásos segítők munkájának értékére, és magára a segítői hivatásra.

Melyek voltak ezt a „segítő tudatot” építő, meghatározó családi körülmények?

Régi hagyománya van a segítségnyújtásnak a családunkban, de nem gondolom, hogy ettől különlegesek volnánk. A közösségi munka az élet része:  a kaláka, a rokonok segítése, a betegek ápolása vagy a lakóközösség összetartása, de akár a II. világháború után a romos Budapest újjáépítése - kétkezi munkával - is sokak emlékezetében él, és generációról generációra száll.

Az anyai dédnagymamám afféle amatőr szociális munkásként szívesen és önként gondoskodott a magukat ellátni képtelen idős szomszédairól. Az édesanyám örökölte ezt az érzékenységet; a '80-as évek végén  ő vezette a Szociális és Egészségügyi Minisztérium első ügyfélszolgálatát. Itt - munkatársaival -  sok ezer segítségkérő ember levelét olvasta el és szociális problémáikra igyekezett szakmai megoldást találni. Ez az igyekezet és szenvedélyes segíteni vágyás az életében máig is tart: több évtizede a magyarországi nyugdíjasok helyzetének javításáért dolgozik önkéntes munkában.  A nevelőapám kiváló pedagógus, a szociális munkás tanszék vezetője volt a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán és az ELTE-n.

Büszke vagyok a családomra, és hálás vagyok a tőlük kapott szemléletért, empátiáért. Ezzel az örökséggel – úgy érzem – hasznos tagja lehetek szűkebb és tágabb környezetemnek. Ez a szemlélet közösséget is jelent nekem, sok jóakaratú emberrel köt össze.

Hogy használod fel ezt az örökséget: hogyan szoktál segíteni énekesnőként, magánemberként?

Valahol azt olvastam: a segítő segít, és ezzel nem kérkedik, a cselekedet beszél helyette, minden egyéb körülmény, körítés lényegtelen. A segítő megteszi, amit ott és akkor meg kell tennie, majd továbblép, nem hizlalja az egóját. A kérdésre is válaszolva, felhívnám a figyelmet arra, hogy végtelen azoknak a helyzeteknek a száma, amelyekben segíthetünk:  az utcán, a villamoson, a lakó vagy iskolai, munkahelyi közösségben. Az empátia, a helyzetfelismerő képesség, a birtokunkban lévő információk, kapcsolataink, gyors cselekvőképességünk, hitünk és reményeink segítenek a problémamegoldásban. Az internet is kiváló eszköz a kezünkben a segítségnyújtáshoz.

Hogy azért egyetlen konkrét példát mégis említsek: egy öttagú családot támogatok 2006 óta, a család középső gyereke keresztfiam lett az idők során. Vannak továbbá olyan események, sikeres gyűjtőakciók, amelyekhez mindig örömmel kapcsolódtam, illetve olyan alapítványok, amelyek munkájáról szívesen adtam hírt, mint a berettyóújfalui Igazgyöngy Alapítvány, a Hospice Alapítvány, az Ökumenikus Segélyszervezet, a Magyar Református Szeretetszolgálat, a Menhely Alapítvány vagy az Artman Egyesület. És persze itt van a Jószolgálat-díj is.

Miért vállaltad Jószolgálat-díj támogatását?

Fontosnak tartom, hogy a professzionális segítőkről minél többet, minél nagyobb közönség előtt beszéljünk, hogy épüljön be jobban a köztudatba: a segítségnyújtás nélkülözhetetlen szakma, sőt,  jól segíteni tudomány.
A szociális szférában dolgozók munkája kiemelkedően nehéz, fizikailag és lelkileg is megterhelő. A szociális munkások anyagi helyzete az utóbbi időben némileg javult, de ma is keserves. Vannak ösztönösen jó önkéntesek, de fontos az is, hogy az alkalmi, laikus segítők mellett a szociális területen dolgozó szakemberek munkájukhoz több erkölcsi és anyagi támogatást kaphassanak.

Idősödő és elmagányosodó társadalomban élünk, amelyben magas a depressziós emberek száma, amelyben az egyének, a család és a közösségek hajlamosak széthullani. A széthullás eredményeképpen meggyengül az egyént megtartó elsődleges védőháló: a potenciális családi, közösségi segítségek száma csökken, így egyre nagyobb szükség van a segítő szakemberekre.
 
Ez a díj arra is alkalmas, hogy az üzenete megtalálja a fiatalabb generációkat, és bevonja őket a közösségért végzett munkába. A középiskolások kötelező közösségi szolgálatának bevezetését kiváló döntésnek tartom. Jó volna elérni, hogy az önkéntesség ne letudni való feladat legyen, hanem váljon a fiatalok életének részévé. A rendszeresen segítő, együttműködésben gondolkodó, empatikus emberekre jellemző puritán szemlélet, amely szerint pénz helyett saját energiánkat és  időnket is adhatjuk  másoknak – követendő példa lehet.

Mi a feladatod nagykövetként?
 
Nagykövetként feladatom, hogy a hírt terjesszem, minden fórumon, ahol csak lehet.

*

Gábor, hogy néz ki ma a Vöröskereszt: mennyire stabil, honnan az utánpótlás? Milyen területeken és hogyan segítetek?

A Vöröskereszt 136 éve működik Magyarországon, a legrégebbi segélyszervezet hazánkban, alapítása óta jogfolytonosan működik. Eredetileg a császár jóváhagyásával alakult meg, Magyar Szentkorona Országainak Vöröskereszt Egylete néven. A régi alapszabályunk is megvan még. Egy országban egy Vöröskereszt van. 1.000-1.200 dolgozónk van, ebből 700 fő szociális munkás, továbbá van 22 ezer önkéntesünk és közel 100 ezer tagunk. Az önkéntesek két nagy területen tudnak leginkább belekapcsolódni: a véradások megszervezése és a szociális munka. Ez utóbbi részben kapcsolódik az intézményeinkhez (rengeteg intézményt működtetünk a legkülönbözőbb szociális területeken), de sokan vannak, akik helyi kis közösségekben dolgoznak. Egy hierarchikus szervezet vagyunk, de az önkéntesek a végeken segítenek a legtöbbet: rengeteg jó helyi kezdeményezés van például családi napok szervezése vagy egy leégett ház lakóinak segítése.

Ami a stabilitást illeti, el kell mondanom, hogy nálunk viszonylag magas a pályaelhagyók száma, elsősorban a kiégés miatt. Az utánpótlást általában projektek segítségével oldjuk meg: hirdetéssel keresünk önkénteseket, és általában találunk is. Fontos megjegyezni, hogy mint minden más területen, itt is célzott hirdetésekkel lehet és kell megkeresni őket. A segítő projektet is el kell tehát adni, ahogy minden mást is, és ez általában beválik. Természetesen vannak, akik maguktól jelentkeznek, ilyenek jellemzően a nyugdíjba vonulók, akik új elfoglaltságot keresnek maguknak.

Mi a különbség egy hivatásos szociális munkás és egy önkéntes segítő között?

Ez egy összetett kérdés. A legfontosabb különbség a kettő között nyilván a professzionalizmus. A felkészült szakember rendelkezik olyan tanult készségekkel, amelyekkel hamarabb célt tud érni, mint egy önkéntes segítő. Ugyanakkor nagyon gyakran lesznek az önkéntesekből professzionális segítők: ha valaki elkezdi csinálni, könnyen rákap a segítés „ízére”, elkezd utánaolvasni, esetleg tanulni. Szerintem ez egy tipikus életpálya: valaki elkezd önkénteskedni, majd segítő szakember lesz.

Kiből, miért és hogyan lesz jó szociális munkás?

Erre nehéz válaszolni. A képzés természetesen egy nagyon fontos dolog. Szerencsére Magyarországon nagyon magas színvonalú az egyetemi szintű szociális munkás képzés, amibe nagyon sok ember nagyon sok energiát fektetett az elmúlt évtizedekben. Ferge Zsuzsának nagy érdemei vannak abban, hogy a magyar szociális munkás képzés nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalú. Például Belgiumban is hallhattam, hogy Zsuzsa mit tett le az asztalra. Azt gondolom tehát, hogy a magyar szociális munkás képzés jó kezekben van és jó szakemberek képződnek itt. Egy gond van „csak”: az elismertségükre kevés figyelmet fordítunk.

A másik nagyon fontos dolog az érzékenység és az elköteleződés. Ahogy említettem, az önkéntesekből lehetnek a legjobb professzionális segítők, hiszen bennük megvan mindkettő. Alapvetően a legtöbb emberből lehet jó szociális segítő, de mindenképp kell egyfajta nyitottság, empátia: elfogadni a másikat, beleérezni a másik ember helyzetébe. Empátia nélkül nem lehet valakiből jó segítő, sem önkéntes, sem szociális munkás.

Ezért inkább női szakma a szociális munka?

Valószínűleg igen. Nagyon elnőiesedett ez a szakma, és ez igaz a professzionális segítőkre és az önkéntesekre is. A nőkben általában nagyobb az empátia, a mások sorsa iránti érzékenység. Például Magyarországon maga a Vöröskereszt is a magyar nőegyletek kezdeményezésére jött létre. De ez nem jelenti azt, hogy a férfiakból ne lehetnének jó szociális munkások vagy önkéntesek. Időről időre jönnek férfiak nagyobb számban is, az egyetemi képzésben is láthatóan növekszik a számuk, de ebben a szakmában nálunk alapvetően mindig a nők voltak és vannak többségben. Egyébként Nyugat-Európában is hasonló a helyzet, de nem ennyire szélsőségesen: míg nálunk 80%-20% az arány, külföldön azért jóval nagyobb arányban lehet találkozni férfi segítőkkel, szociális munkásokkal.

Ez egy életre szóló hivatás? Mennyire gyakori a kiégés, a pályaelhagyás?

Az biztos, hogy ez egy hivatás, és aki ezt választja, az valószínűleg élete végéig ezzel fog foglalkozni valamilyen szinten, azzal együtt, hogy a kiégés valóban egy nagy kockázata ennek a szakmának. Erre azonban lehet tudatosan készülni. Egyrészt nyilván vannak önvédelmi mechanizmusok is arra nézve, hogy hogyan óvja meg a segítő a saját személyiségét a folyamatos problémakezelés közben. Emellett fontos, hogy legyenek külső szakemberek, szupervizorok, akik ebben nekik segítenek. Ebből Magyarországon hiány van, nálunk is probléma, hogy nem minden szociális munkás kapja meg a megfelelő segítséget, így gyakori a kiégés.

Vannak azonban nagyon jó nemzetközi példák, például Dániában minden harmadik év után van egy kétéves időszak, ún. szakmai szabadság, amit továbbképzéssel, tanulással, pihenéssel és feltöltődéssel tölthet el a szociális munkás. Természetesen valamit ennek az időszaknak a végén is fel kell mutatnia (vizsgák, oklevél stb.), de effektíve nem segít. Ez egy nagyon jó dolog, mert egyrészt nem égnek ki, másrészt nagyon felkészültek. Nyilván ennek megvalósításához rengeteg forrás kell, ami nekünk nem áll rendelkezésre, de jó tudni, hogy azért vannak alternatívák. Mi is próbálunk odafigyelni a dolgozóinkra, ugyanakkor – ahogy említettem – nálunk elég magas a pályaelhagyók aránya. Több okból is bekövetkezhet ez: a kiégés az egyik, a külföldre vándorlás a másik. Kiégés esetén fontos megjegyezni, hogy az már jó, ha valaki felismeri magán a kiégés jeleit és szakemberhez fordul, vagy a szupervizora veszi észre és ennek kezelésében a szociális munkás is partner. Sajnos vannak, akik ezt nem ismerik fel és úgy dolgoznak tovább, amivel kárt tudnak okozni a segítettnek és maguknak is.

Sokszor elhangzik, hogy az igazi segítség a személyre szóló illetve személyes odafordulás. Hogyan tudja ezt egy ekkora szervezet, mint a Vöröskereszt biztosítani?

Egyrészt azzal, amit korábban is említettem: rengeteg önkéntesünk van, akik helyi szinten, gyorsan és rugalmasan tudnak segíteni. Másrészt nagyon figyeltünk arra az utóbbi években, hogy szakmai fejlesztéseket valósítsunk meg, keressük az új lehetőségeket. Európai forrásból számos szakmai projektet valósítottunk meg, partnereket találtunk ehhez, például a nők bántalmazása terén megújítottuk a szakmai programunkat: felújítottuk a családok átmeneti otthona intézményeket, gyermekjátékokat helyeztünk el, szakkönyveket írtunk, önkénteseket képeztünk arra, hogy hogyan tudnak nekik segíteni, hogyan tudnak biztosítani olyan társas támogató közeget, amit régen a család vagy a barátnők jelentettek.

Miért állt be a Vöröskereszt a Jószolgálat-díj mögé?

Elsősorban a szociális munka elismertségének növelése miatt. Nagyon tetszett a díjban azt is, hogy nemcsak professzionális intézményeket, hanem egyéni segítőket és közösségeket is díjaznak – ez azért is fontos, mert a segítő szakma ilyen színes, hiszen nagyon sokféleképpen lehet segíteni.  Ahogy említettem, fontos, hogy ebben a szakmában is legyen innováció és fejlődés. Ide tartozik az is, hogy a segítő szakma felismerte: nem igaz, hogy minden segítést csak szakember tud végezni, sok mindent lehet az önkéntesekre is bízni. Ezért kezdtük el képezni is őket.

*

Ferenc, miért alapítottátok a díjat, mi a célotok vele?

Hadd idézzem Révész Szilviát, a Baptista Szeretetszolgálat Alapítvány képviselőjét: az elmúlt 100-120 évben a világ sorsa a tudomány és a technika fejlődésén múlt. Most viszont olyan ponthoz érkeztünk, hogy az egyes társadalmak és a világ sora már nem a technikai vívmányokon múlik, hanem az erkölcsi fejlődésen, aminek része a szociális érzékenység és egymás segítése. A rászorulók mennyisége, amit az ipari fejlődés hozott magával, az mostanra elért egy olyan kritikus szintet, hogy ezzel most foglalkozni kell. Azon fog tehát most megfordulni a világ sorsa, hogy tudunk-e egymáson segíteni.

A díj alapításának célja a szociális munka közismertségének és elismertségének a növelése. Tulajdonképpen egy monstre társadalom-érzékenyítő kampánynak szántuk, mert azt érezzük: rettenetesen érzéketlenedik a társadalom, amelyben élünk.

Nincs ez ellentmondásban azzal, ami mostanában gyakran és itt az asztalnál is elhangzott: Magyarországon rengeteg jócselekedet van, csak nem tudunk róla?

Nincs. Össztársadalmi szinten nagy az érzéketlenség, miközben rengeteg egyéni (és intézményi) jócselekedet van, amiről azonban nem tudunk, és így nem tudjuk megfelelően megbecsülni sem. Ezeket kell felhoznunk a felszínre és a szemek elé tárni: olyan egyéni történeteket, embereket és arcokat, amelyek példaértékűek és, amivel a társadalom jelenleginél sokkal nagyobb részét meg lehet mozdítani.

Hogyan járul hozzá ehhez a Jószolgálat-díj?

Egy ilyen díj arra lehet jó, hogy az emberek a mindennapokban is felfedezzék azokat a helyzeteket, amiket egyébként csak a szélsőséges helyzetekben: amikor annyi a hajléktalan vagy menekült, hogy nem férni tőle az aluljárókban vagy a pályaudvarokon. Az lenne a cél, hogy a sokkal apróbb dolgokat, helyzeteket is észrevegyük: például ha a szomszéd nénit nem látogatja senki heteken keresztül. Azt reméljük, hogy a pályázat révén felszínre kerülő, példaértékű akciók másokat is inspirálni, ösztönözni fognak arra, hogy észrevegyék a szomszédjukat is, hogy az életük természetesen része legyen, akár a tudat alatt történő érzékenyítéssel.

Miért van ilyen sokféle kategória?

Azért, mert – ahogy Gábor is említette már – a segítő munka nagyon sokféle lehet, és mi nemcsak az intézményes keretek között zajló szociális munkára, hanem az egyéni történetekre is szeretnénk felhívni a figyelmet, a civil közösségi kategóriával pedig a közösségi együttműködés fontosságára. Célunk, hogy legyenek kézenfekvő példák arra, hogy mennyire egyszerű ezeket az egyéni és közösségi akciókat összehozni, akár pénz nélkül is: például a szomszédok könnyen összerakhatják egy közös bográcsozás alapanyagait, együtt elkészítik, és megvendégelik a környék hajléktalanjait. Ilyen egyszerű az egész. És ebből kialakulhatnak akár hosszú távú kapcsolatok is, és az a fajta közösségi élményt is nyújtó segítés rendszeressé válhat. Lehet, hogy egy ilyen akció a későbbiekben becsatornázódik egy szociális intézményi rendszerbe, ahol majd belép a professzionális segítő, de valahol el kell kezdeni. Minden alulról indul, onnan, hogy a nevén szólítok valakit, hogy észreveszem a nyomorát, baját. Ez a legnagyobb példamutatás.

Miért hosszabbítottátok meg a jelölést és hogy álltok eddig?

A Jószolgálat-díj alapítói és támogatói hosszú távon gondolkodnak, és nemcsak a pályázat időszaka alatt illetve a díjátadóig szeretnék ezt a témát a köztudatban tartani. A beérkezett pályázatok és reakciók alapján úgy éreztük, hogy jót tenne az ügynek, ha még tovább tartana a pályáztatás, még több történetet ismerhetnénk meg. A kampányt úgy építettük fel, hogy egész évben a társadalom szeme előtt legyen. Amint megvannak az első díjazottak, az emberek látni fogják az ő arcaikat és a történeteiket. A hosszabbítás egyébként eredményes volt, rengeteg további pályázat érkezett be. Óriási kihívás lesz őket feldolgozni pár hónap alatt.

Milyen szempontok szerint zajlik majd a döntés, és hogy történik a díjazás?

Az értékelés szempontrendszerét a beérkezett pályázatok alapján most véglegesítjük.  Minden egyes történet részleteit is meg kell néznünk, a valódiságának is utána kell járnunk. Szeretnénk az arra leginkább érdemes személyeket vagy intézményeket megtalálni, és az ünnepélyes díjátadón május 31-én őket jutalmazni. A díjátadó eseménye után a kategóriák első helyezettjeit részletesen bemutatjuk a médiában.

***

Fotók: Földházi Árpád