Az esztelen öldöklés természete – megnéztük a Háború a tengeren című filmet!

Győrffy Ákos írása hetilapunkban

Sokféle háborús film létezik. A legelterjedtebb típus az, amiben a fronton harcoló katonák szenvedései állnak a 
középpontban, ömlik a vér, repkednek a bombák, és fülsiketítő a csatazaj. Ez így nagyon leegyszerűsítő persze, és kissé igazságtalan is, mert ennél nyilván árnyaltabb a kép. Mégis talán ilyesmik jutnak először az ember eszébe, ha azt hallja, hogy háborús film.

Léteznek azonban másféle háborús filmek is.

olyanokra is, akik esetleg nem is vesznek részt közvetlenül harci eseményekben. Az efféle háborús filmek érzékeny területre merészkednek, mert nem kapaszkodhatnak a sokkoló látványelemekbe, nem nyűgözhetik le a nézőt realisztikus csatajelenetekkel.

Nehéz úgy beszélni a háborúról, hogy közben nem használjuk a háború vizuális kliséit. Vagy ha használjuk is, csak ritkán, és akkor is inkább a háttérben.

A norvég filmrendező, Gunnar Vikene Háború a tengeren című filmjét a múlt évben mutatták be, és versenyben is volt a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjért. Az elismerést végül nem kapta meg, érdekes módon egy másik háborús film, az Edward Berger által rendezett Nyugaton a helyzet változatlan lett a befutó. Egy olyan film, ami inkább a már fentebb emlegetett, legelterjedtebb típusú háborús filmek közé tartozik.

Háború a tengeren - az előzetes

Ha rajtam múlt volna, inkább a Háború a tengeren-nek adtam volna a szobrot, mert Gunnar Vikene munkája

És persze főleg azért adtam volna a szobrot, ahogyan mesél róla. Azt mindenképp el kell mondani, hogy a filmből a Netflix részére készült egy háromrészes minisorozat, ami azt jelenti, hogy az eredetileg két és fél órás játékidő háromórásra bővült, s ezt a három órát egyórás epizódokra vágták. Az eredeti játékfilmet nem láttam, így nem tudom, hogy a sorozatba bekerülő plusz fél óra milyen újabb árnyalatokat tett hozzá a történethez, azt viszont tudom, hogy olyan alkotás született, amiben egyetlen perc üresjárat sincs.

A film a második világháborúban a szövetségesek oldalán „bevetett” norvég tengerészeknek állít emléket. Szándékosan nem írtam azt, hogy a szövetségesek oldalán harcoló norvég tengerészeknek, ugyanis ezek az emberek nem vettek részt csatákban, hanem fegyvert és lőszert szállítottak. Ami korántsem volt veszélytelen vállalkozás, ez már csak abból is látszik, hogy a norvég kereskedelmi flotta hajóinak fele megsemmisült a háborúban.

A film főszereplője, Alfred (Kristoffer Joner alakítja zseniálisan)

egy kereskedelmi küldetésnek induló hajóútja válik egy évtizeden át tartó pokoljárássá.

S ebben az esetben tényleg a pokoljárás a legpontosabb szó. Mert az eseményekbe mintegy „véletlenül” belesodródó Alfred kénytelen szembesülni azzal, hogy a háború nem kérdez meg senkit arról, hogy óhajt-e részt venni benne, hanem egyszerűen beleveti az embert a totális bizonytalanság és a szakadatlan félelem gépezetébe. S eközben az otthon maradt család is kénytelen szembesülni mindazzal, amit a háború jelent, miközben semmit nem tud a ködös horizont mögött eltűnt apáról. Az apa végül hazatér, ennyi elárulható, de ebben a hazatérésben nincs sok köszönet.

A szó szerint a halálból visszatért férfi többé már nem ugyanaz az ember. S hogy miért nem ugyanaz az ember, erről mesél lenyűgöző erővel a film, miközben semmiféle szájbarágós magyarázattal nem szolgál. A túlzás nélkül katartikusnak nevezhető utolsó tíz percben mégis sok mindent elmond erről, de mindaz, amit itt elmond, túl van a szavakon. Csak két arcot látunk, és ezeken az arcokon egy elbeszélhetetlen történetet.

Ez az utolsó tíz perc többet mond el a szenvedésről, mint az általam látott háborús filmek zöme. Ami a két arcon látszik, attól összeszorul a torkunk, és megsejthetünk valamit az esztelen öldöklés természetéből.

(Háború a tengeren. Rendezte: Gunnar Vikene, 2023)

Nyitókép: Netflix