A nyílt tengeren az élet nem ragozható

2012. július 2. 10:50

Írta: Terján Nóra
Pár hete érkezett haza az Atlanti-óceánról Szeremley Huba. A badacsonyi borász az 51 lábas Elizabeth nevű hajón szerzett élményeiről, Rakonczay Gábor kereséséről, racionális és emocionális kannibálokról, a szakrális bor tőkésítéséről, lájkolásról és borászati fajelméletről, valamint a száraz törölközőkről mesélt. Interjú.

Milyen élményekkel tért haza 132 napos hajóútjáról, 14 ezer tengeri mérföld megtétele után?

Úgy fogalmaznék, hogy nem a célt és nem a vizet, nem a hullámokat, és nem is a hideget vagy a meleget éltem meg az igazi kalandnak, hanem azokat a „humánpatológiai” élményeket, amikor olyan dolgok jönnek elő az emberekből a nyílt tengeren, amelyeket egy-két hét, hónap, vagy akár több év alatt is bármilyen kapcsolatnál – hívhatjuk ezeket barátinak –, nagyon ügyesen el lehet titkolni. Egy olyan környezetben viszont, ahol teljesen más térben és időben létezünk, ott a titkos, eldugott gondolatok, az én, az egó is előjönnek.

Rossz tapasztalatok voltak ezek?

Dehogy, sőt, mi több, hálás vagyok az Istennek, hogy mindezt megélhettem. A nyílt vízen számtalanszor láttunk hatalmas tengeri sasokat röpködni, ahogy kikapták a halakat a vízből: nem ítéltem el a sasokat, de nem sajnáltam a halakat sem. Minősíteni tehát, hogy ezek a tapasztalatok jók vagy rosszak voltak-e, nem akarok senkit.

Az ember élethez való hozzáállása megváltozik egy ilyen összezártságban?

Az összezártság egyáltalán nem volt probléma, viszont az út alatt, és sajnos azóta is rémálmokkal küzdök. Amióta hazatértünk, még kevésbé tudok aludni, éjjelente hangosan felkiáltok – ez az út következménye.

Milyen természetű álmok ezek?

Szörnyű természetűek. Arról szólnak, hogy azokon a csodálatos szigeteken, melyeknek egy jó részét már 30-40 éve ismertem – sőt volt olyan is közöttük, ahová ki is akartam vándorolni családostul, például Jamaica, Santa Lucia –, és előbb-utóbb nálunk is bekövetkezik az, ami korábban megtörtént a Húsvét szigeteken is: egy szép napon az emberek kannibálokká válnak. Hatalmas kultúra, messze a korát megelőző civilizáció, aztán mi lett a vége? Amikor az angol kalózok kikötöttek a Húsvét-szigeteken, szofisztikált módon kiirtották a halászokat, a parasztokat, és túlszaporodtak az adminisztráció emberei, végül pedig felborult a harmónia. Egy szép napon már nem volt ember, aki hajót tudott volna építeni, és nem volt ember sem, aki halászni tudott volna. A föld terméketlen lett: miután kiirtották az erdőket, felbomlott az egyensúly, és egy szép napon egymást kezdték enni. Ez a visszatérő rémálmom. A Karib-tengeren, vagy akár Máltán manapság már szinte csak importált, mélyfagyasztott vagy konzerves halat lehet kapni, és egy halásszal nem találkozik az ember. Kaszinók és hotelek, amerre a szem ellát, a parasztok és a halászok viszont teljesen eltűntek: ugyanez pedig elmondható Amerikáról vagy Európáról is. Magyarországon a lakosság 25 százaléka valamikor még a mezőgazdaságból élt, mára ezzel szemben büszkén jelentjük az EU-nak, hogy elértük a 3,5 százalékot. Ázsiában és Afrikában is hasonló a tendencia. Tudta, hogy 1300-ban Párizsban a piacon hivatalosan lehetett emberhúst árulni? Az egyetlen feltétel az volt, hogy az rabszolga kellett, hogy legyen.

Mára egyre kevesebb ember van kapcsolatban a földdel.

Jelenleg 7,2 milliárd ember él a Földön. Én a mai napig nem traktorral nyírom a füvet, hanem hagyom, hogy a marhák legeljék le, és mégis: ha megnézem a saját energia-egyensúlyomat, én is egy energiafaló kannibál vagyok, mert több energiát veszek ki a földből, mint amennyit beleteszek. Most képzelje el, ez egy üzemben, gyárban, vagy egy városi lakásban hogy néz ki. A teremtett energia véges, nem végtelen és egyre kevesebb az olaj, a gáz, a szén, jóformán nincs már uránium – soroljam tovább? Egy szép napon fölfaljuk a teremtett energiát, és elkerülhetetlen lesz a káosz. Ez nem utópia, hanem sajnos valóság, ami irreverzibilis, visszafordíthatatlan, megállíthatatlan. Ne is álmodozzunk a „megújuló energiáról”, amelynek már a neve is egy skizofrén, agymosott dolog: megújuló energiának hívjuk a Napnak, az isteni fénynek az energiáját, meg a szelet, amikor ez is teremtett energia és úgy hívjuk, hogy megújuló.

Régóta foglalkoztatják ezek a kérdések, hogyan lehet majd túlélni a teljes káoszt?

Igen. A tengeren is mondtam az ötéves fiamnak, hogy ez az utazás magáról az életről is szól. Mindenkinek el kell döntenie, hogy ha belepottyan éjjel a jeges vízbe, mi a szimpatikusabb: egy lassú agónia vagy inkább a gyors halál? Én azt mondtam a gyerekeimnek, hogy ne használjanak mentőmellényt, mert az csak meghosszabbítja a szenvedést. Hogy bekövetkezhessen a feltámadás, ennek a civilizációnak, kultúrának meg kell halnia – éppen úgy, ahogyan ez az elmúlt tízezer év során is újra és újra megtörtént – és most a harmadik évezredben ne várjuk, hogy másképpen lesz. Ezt a luftballont pedig, amit mi úgy hívunk, hogy fenntartható fejlődés, csak fújhatjuk tovább és tovább, és hihetjük, hogy soha nem fog kidurranni.

A kisfiának milyen volt ezt a több hónapos kalandot megélni? Otthon volt a vízen?

Koppány sokat vitorlázik, a vízen otthon van már szinte a születésétől fogva. Ez az út inkább arról szólt, hogy pont ebben a korban ne írják tele idegenek a tudatalattiját egy életre az óvodában, hanem megpróbáljam belevésni a lényeges tudást, hogy később ezt a civilizált, kannibál világot túlélje. A kannibáloknak is két fajtája van: vannak emocionális kannibálok is, akiket személy szerint nagyon tisztelek – sőt mi több, mint nem adnék, ha a racionális kannibálokat fölváltanák.

Ki az az emocionális kannibál?

A homo emocionalis? A világon egyre több a racionális ember, akik szégyellhetik magukat. A ráció a példakép: a mindenek feletti tudás, a „mindent tudunk, mindent értük, mindent átlátunk, mindent meg tudunk magyarázni” hozzáállás. Mindenre van teória, mindenre vannak papok, aki sürgetik ezt az új vallást. Én azt gondoltam, hogy a fiamnak ebben a korban nem ez az agymosás szűkséges, hanem inkább én és az édesanyja próbáljuk meg befolyásolni a legjobb tudásunk szerint.

Útközben hogyan alakult a létszám a hajón?

Hárman voltunk végig az úton: Koppány fiam, a feleségem és én. Mi oda-vissza megtettük a távot.

Miért indultak el megkeresni Rakonczay Gábort?

Már útközben, az Atlanti-óceánon szóba került, hogy ha már nagyjából arra megyünk, nézzünk utána. Odakint a teremtett környezetben ez abszolút természetes. A nyílt tengeren az élet nem ragozható: ott nincs az én, az ő, meg a ti életetek, ott az élet a közösségé, mindenki ugyanannyira fontos – nem lehet szelektálni. Értek is a hajón kemény bírálatok azért, hogy nem demokratikus úton megszavaztattam, hogy keressük vagy ne keressük meg a Gábort, ennek pedig voltak következményei, melyek aztán az első kikötéskor elválással végződtek.

Volt, akinek nem tetszett a döntés?

Koppánynak és a feleségemnek, Krisztának tetszett, viszont négyen voltak, akiknek nem tetszett, ők mind otthagyták a hajót – hogy hogyan és miként, az már más lapra tartozik. Mi ezek után a Kanári-szigetektől a megadott koordináták birtokában igyekeztünk a legjobb tudásunk szerint egy megváltoztatott útvonalon utána nézni, hátha-alapon. Tudtam jól, hogy ez a szénakazalban a gombostű keresésének klasszikus esete, de ugyanakkor azt is mondtam, hogy pont a tengeren még a lehetetlen is lehetséges.

A tengeren egyenlőek vagyunk, az óceánon pedig már az eszkimók is átkeltek kenuval.

Egy eszkimó nem azért evezett át, mert be akart egy könyvbe kerülni. A kínaiak sem azért hajóztak el Amerikába anno, mert rekordokat akartak döntögetni, ők csak meg akarták ismerni a teremtett világot. Miután pedig megismerték, utána az egész, hatalmas hajóhadat megszüntették.

Térjünk át hazai vizekre: itthon mióta nem foglalkozik olyan aktívan a borászkodással, mint korábban?

Érdekes, hogy kívülről mi látszik, én nem szeretném bizonygatni a magam álláspontját. Nem azért borászkodom, hogy megfeleljek bárkinek a tempómmal vagy a hozzáállásommal. Én nem lihegek. Valamit letettem az asztalra készen, és úgy gondolom, hogy megfelelő kezekre bíztam. A gyereket nem fogom még huszonévesen is pelenkázni, hároméves koráig vagyok hajlandó.

Mit tart a legfontosabb borának?

Erre a kérdésre nagyon nehéz lesz választ kicsikarni belőlem, mert amilyen a kérdés, olyan lesz a válasz is. Ez nonszensz. Azt tudom mondani, hogy inkább a bor meséljen magáról.

Badacsonyban melyik fajtát tartja ígéretesebbnek: a szürkebarátot vagy az olaszrizlinget?

Nézze, nekem van egy olyan mániám, hogy fenemód vigyázok a száraz törölközőimre. Ismeri ezt a történetet? A gyerekeknek is ezt papoltam a hajón: három bölcs a Gangeszban ül és meditál. A hétköznapi ember a folyóból kisétálva vizes lesz, ám a bölcsek feje fölött ott lebeg egy-egy száraz törülköző. Egy napon aztán belecsap egy sas a folyóba, és kiragad egy halat, mire az első bölcs magában annyit gondol, hogy „jaj szegény hal”. Abban a pillanatban beleesik a Gangeszba a törülközője, és elviszi az ár. A második bölcs annyit mond magában, hogy „milyen kegyetlen is ez a sas” – az ő törölközője is elúszott örökre, a harmadik, nem ítélkező bölcsnek viszont a mai napig ott lebeg a feje fölött a száraz törölköző. Próbálom úgy irányítani az életemet, hogy minél kevesebb száraz törölközőt veszítsek el, ezért az olyan kérdésekben, hogy melyiket tartom jobbnak, a szürkebarátot, vagy az olaszrizlinget, nem akarok értékítéletet hozni se pro, se kontra. Az összehasonlítgatás, mérlegelés pontosan olyan dolgok, amelyeket ebben a modern, civilizált, racionális világban sajnos mindennapivá váltak. Nem lehet összehasonlítani almát és körtét, mi pedig éppen ezt tesszük.

Adolf odaát, lenn a pokolban biztosan mosolyog: nagyon örülhet annak, ami itt folyik nálunk Magyarországon. Fajelmélet a borok között – a faj über alles. Az egész magyar borászat elment ebbe az irányba, fasisztákká váltunk. A szőlőfajták iránti érdeklődés egyébként teljesen egyidős a fajelmélettel. Minden megfordult: ebben az EU-s világban a címkén a legnagyobb betűkkel a fajtát kell feltüntetni, utána kisebbel azt, hogy hol termett, végül pedig még kisebbel a termelőt. Holott, aminek dominálnia kéne, az pont az, hogy hol született, hol termett a bor. A fajelmélet éppen a multiknak kedvez. És ki tiltakozott az ellen, hogy az isteni gyümölcsnek – mert ez nem jutott eszébe sem a németeknek, sem az amerikaiaknak, franciáknak – a tőkéjét felhasználtuk egy ilyen Marx-Engels-féle tőkésítéshez? Pont a szőlőt használjuk pejoratív értelemben: mindent tőkésítünk, amikor mentálisan már rég tőkére mentünk – tönkre mentünk.

Életünk minden területén elsznobosodtunk, ezért próbálok már lelassítani, kivonulni az ilyen dolgokból. Úgy döntöttem, hogy az olyan helyeken nincs keresnivalóm, ahol az úgynevezett szakértők abban tombolják ki magukat, hogy a szőlőben vagy a borban nonszensz dolgokat keresnek, illetve magyaráznak bele. Ma már, ha annyit mond valaki, hogy ez a bor őszinte vagy igaz, csak megmosolyogják érte. Az egészen perverz fantáziának sincs határ szabva: a legvadabb dolgokat keresik, és a bujaságtól kezdve a friss spermaillatig már mindent megtaláltak a borokban. Én ilyeneket sosem kerestem, megmaradtam az egyszerű, primitív parasztnak. Legyen őszinte, legyen igaz és legyen az enyém, vagy a barátomé. Az ítélkezésre pedig nem vagyok hajlandó, mert akkor veszélybe kerülnek a száraz törülközőim.

Érdekes jelenség az is, hogy mennyire felkapták a kézműves borászatokat.

Van ebben az országban több száz, sőt több ezer olyan ember, aki kézműves borász. A nagyapja is az volt, de ez senkit nem érdekel, mert ő egy paraszt. Az lehet csak érdekes, ha valaki egy marketingtermékként adja el magát, mint például az az üzletember, aki laikusként belevágott a szakmába. Nem fogok neveket mondani, de én voltam a közellenség, amikor el mertem mondani a véleményemet arról, hogy milyen kézműves borászat az, ahol azt hangoztatják hogy náluk nincs préselés, nincs erjesztés, és nincs palackozás. Ezt ráadásul a hatóságok is megeszik, és támogatják az EU-tól kezdve a postamesterig. A kézműves borok vásárán az első név egy nagyüzemé volt. Ez egy tudathasadásos világ, ebben a társaságban pedig nekem nincs semmiféle keresnivalóm. Ugyanez a helyzet a vitorlázással is: sokat járok a Balatonra, de versenyekben egyre ritkábban veszek részt, mert ez már nem verseny, hanem buli. A tavalyi Kékszalagon háromszáz embert kellett kimenteni a vízből, mert kicsit fújt a szél. Már egy kis szellő miatt lefújják a versenyt, a résztvevők többsége pedig megtapsolja a bejelentést.

A Fehérszalagon kiállt a versenyből, amiért nem volt szél. A Kékszalagon elindul idén?

Még el kell döntenem, hogy bulizni megyek-e, vagy versenyezni. Én még úgy nőttem fel, hogy akkor fújták le a versenyt, amikor nem volt szél. Ma már ez egy pofavizit: elmondhatom, hogy ott voltam. A mennyiség itt is a minőség rovására megy: régen 40-50 hajó mérkőzött meg, most pedig annak örülnek, ha minél többen mennek, mert ez hoz pénzt. Lehet, hogy előbb-utóbb ezzel be lehet majd kerülni a rekordok könyvébe – ugyanakkor más rekordokat döntögetünk, amikor több száz embert kell kimenteni a vízből. Arról ne is beszéljünk, hogy egyik-másik verseny után az öböl úgy néz ki, mintha az összes lakó szemeteskukáit beleürítették volna.

Végül is a borászatot is bulinak állítják be. A közösségi oldalakon a dűlőkön naplementében úszó hangulatfotókat lájkoltatnak – azt viszont bajosan lehet népszerűvé tenni, hogy milyen dolog kapálni.

Vagy azt a borászt, akinek este izzadtságszaga van. Csak azt, aki a traktoron pózolva mutatja, hogy ő mennyire bio. Én az elmúlt évtizedekben egy gramm műtrágyát nem használtam – nem az a marketingfogás, hogy nem használok brutális növényvédő szereket. Nem hallottam egyetlen borásztól sem, hogy kérem, én a ragadozó atkákat tenyésztem. Nekem van katicabogár-tenyészetem, és a zöld gyíkok is visszatértek a szőlőbe. Talán a vénséggel is együtt jár, de egyre jobban megválogatom, hogy kikkel ülök le egy asztalhoz. Ez azzal jár, hogy egyre kevesebb asztalhoz ülök le, és ez nem az a társaság, akik a Facebookokon lájkoltatnak. Én nem lájkolok, őszintén szólva nem is érdekel az egész.

Mi adja a badacsonyi terület különlegességét?

Ugyanaz, mint a szabadszállási homoknak: a szülőföld, a termőföld. A badacsonyi föld nem különb, mint az akasztói vagy a soproni. Nem azért megyek el Kecelre, mert a burgundi utánzatokat akarom megkóstolni, hanem mert a keceli borokra vagyok kíváncsi. Nagyapám badacsonyi révén a soltvadkerti bort ugyanúgy tisztelte és megitta. A magyar kenyérnek van több értéke vagy a francia kenyérnek, amit kétszer annyiért adnak? Ez alapján a badacsonyi a közelébe sem ér egy villányinak vagy szekszárdinak, ezért nem így kéne az értéket ítélni, hogy ki mennyiért adja el ügyes fogásokkal. Nem lehet azt mondani, hogy a homokos talaj szart sem ér, mert csak a vulkanikus talaj a jó. Mi az, hogy gazdagabb egy terroir? Ez a skatulyázás katasztrofális. Addig, amíg egy bor őszinte, becsületes, tisztességes, benne van a borász verítéke és nem akar több lenni, mint ami, addig ne is próbáljunk mérlegelni kilóra, forintra vagy literre.

A karibi térségben milyen a borkultúra, miket tapasztalt?

Ott nem látni traktort, még kapálják a szőlőt, az egyenlítői klíma sajátosságáról nem is beszélve. Ott a mai napig nem termék a bor, nem gyártják. Észre se vettük, hogy a borászat kezd hasonlatossá válni a világban a Coca Colához: nem a föld, a terroir számít, kizárólag a fajta.

A kínaiak piacra való betörésétől mit gondol?

Mi is mindent másoltunk, a szőlőkultúrát is sokfelől loptuk, miért kéne hát pont a kínaiakat elítélni ezért? Gyávák vagyunk és lusták felvenni a versenyt, inkább szidjuk őket. Inkább elbuktatjuk a 100 méteres futásnál a mellettünk lévőt, mint hogy felvegyük vele a versenyt. De ez sajnos benne van ma az egész világban. Ausztráliát már elfogadjuk, de pont a kínaiakkal fintorgunk?

A fehér ember soha nem akart szabad versenyt?

Ez talán inkább egy bizonyos homo-típusnak a sajátja, ami a civilizációnk velejárója. Elloptuk a kínai teát; ezért ők ne legyenek felháborodva? Az angolok vízen, az oroszok a szárazföldön keresztül: ők pedig válaszul még szorgosabban csattogtatják a metszőollót és forgatják a kapát. Egyébként a bor kifejezés is a mai Kína területéről jött, azt jelenti, hogy szürke, és tulajdonképpen az ember jelzője. Messzire mentünk innen a mai modern borászati világban: minél fiatalabb a bor, annál jobb, minél gyorsabban el kell fogyasztani.

Tinédzserkultusz a borászatban?

Ez pedofília. Esetlen, saját magával mit kezdeni nem tudó borokat szeretünk. Itt van például a rosé: tessék meginni legkésőbb 2-3 hónapos korában. Holott valamikor a bor volt a szimbóluma a halál utáni életnek, a feltámadásnak, az örök életnek, a letisztult énnek, a tudatnak. Ebből pedig mi maradt? A friss, üde eszménykép, ráadásul egyik-másik vallás is kisajátította magának a bort: mindenféle ösvényre elmentünk, messze a céltól. A pezsgőnél hasonló a helyzet.

A Szeremley pezsgőről mit lehet tudni?

Korábban volt egy gyöngyöző borunk, a Hableány. A pezsgőnk pedig pinot noir, a színe rosé; száraz pezsgő egy kis maradék cukorral. Badacsonyban nem szégyen, ha van egy kis maradék szőlőcukor benne – ha répacukor lenne, akkor ezen el lehetne vitatkozni.

Ugyan alig érkezett haza, mégis, hogy érzi, vállalkozna egy hasonló útra?

Ha nem lennék ilyen gyáva és lusta, akkor már ki sem pakoltam volna, egyből indultam volna tovább. Hogy merre mennék... Már egyre nehezebb helyeket találni, de ha valahová, akkor ma már csakis az emocionális kannibálokhoz vágyom. Egy-két helyet már kinéztem magamnak, ahová még idejében szeretném Koppányt kimenekíteni.

Hol vannak még ilyen helyek?

Borneó, Pápua Új-Guinea, ezeket ajánlom figyelmébe. Utóbbi helyen szeretetből esznek embert és ha már megesznek, ne a homo racionálisok zabáljanak fel, hanem szeretetből. Ma már többet tudunk, mint maga az öreg isten, mert a tudás almafájáról zabálunk, a magját tenyésztjük, de meddő lesz a gyümölcse.

Összesen 15 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"A Karib-tengeren, vagy akár Máltán manapság már szinte csak importált, mélyfagyasztott vagy konzerves halat lehet kapni, és egy halásszal nem találkozik az ember. Kaszinók és hotelek, amerre a szem ellát, a parasztok és a halászok viszont teljesen eltűntek..."

Igen. Ez az egyoldalú gazdasági/pénzügyi szemlélet gyorsan elpusztítja a Földet.
Ugye, Sukoró is. Munkahelyteremtés. De milyen munka, milyen munkahely!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés