Olvasónk, Lengyel Dániel írása
Gerő András már sokadik alkalommal vetette fel azt az ötletet, miszerint Ferenc József egykori magyar király már igazán megérdemelne egy köztéri szobrot (Szobrot érdemel Ferenc József - Gerő András a Mandinernek). Kétlem, hogy Gerő a jó királlyal kapcsolatban „mindent meggondolt és megfontolt” volna. Egy hozadéka viszont biztosan van a felvetésnek: Gerő állatorvosi lóként mutatja meg a jelenkori magyar társadalom betegségének legalapvetőbb okát.
Gondolom, mindenkinek ismerősen cseng az a szólás-mondás, hogy „nem engedünk a 48-ból”. Ennek a mondatnak akár a ’gránit szilárdságú’ Alaptörvény preambulumában is helye lehetne, de ideális esetben legalább Magyarország nem hivatalos mottójaként kellene szolgálnia.
De mit is jelent az, hogy „nem engedünk a 48-ból”? Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc a magyar történelem talán legigazabb és legdicsőségesebb eseménye, amelyre méltán lehetünk büszkék. Legalább annyira fontos történelmi esemény ez számunkra, mint a franciáknak az 1789-es párizsi forradalom, vagy az Amerikai Egyesült Államok számára a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása.
Magyarország fellázadt a zsarnok Habsburg-rezsim ellen, kiterjesztette az alapvető emberi szabadságjogokat, és a nemzeti célok elérése érdekében példátlan egységet kovácsolt. Beleértve ebbe az egységbe Széchenyit és Kossuthot is, akik talán még jobban utálták egymást, mint Orbán és Gyurcsány.
A szabadságharc az oroszok beavatkozásának köszönhetően elbukott, a harcok magyar vezetőire és résztvevőire pedig a kivégzések és börtönbe zárások borzalma várt. Történt mindez Ferenc József jóvoltából, aki ráadásul Haynau személyében ráuszított az országra egy véres kezű dilettánst is. Magyarországon ekkor kezdett elterjedni a „nem engedünk a 48-ból” szólás-mondás, amely egyértelműen elutasította annak lehetőségét, hogy a véres kezű Ferenc Józseffel és a Habsburgokkal bármiféle kiegyezés történjen. A „nem engedünk a 48-ból” tehát nem más, mint a magyarok egyenes gerincének szimbóluma.
Azonban ez a gerinc 1867-ben elkezdett meghajlani. Deák Ferenc vezetésével az ország engedett a 48-ból és nyélbe ütötték Magyarország halálos ítéletét, a kiegyezést. Kossuth ugyan Cassandra-levelében próbálta felhívni a közvélemény figyelmét a végzetes következményekre, de nem hallgattak rá. Pedig Cassandrának megint igaza volt.
A Cassandra-levél kapcsán mindenki arról beszél, hogy Kossuth megjósolta Trianont. De hol marad el az a felismerés, hogy Magyarország gerince a kiegyezésnek köszönhetően ferdült el? Persze önmagában a kiegyezés még kevés lett volna. Az érezhetően emelkedő életszínvonal és gazdasági fejlődés elfeledtette a magyarokban a megtorlások borzalmait, és az elveket jólétre váltották fel. Így lett a haza árulójából a húszezresen ránk mosolygó haza bölcse, a véreskezű zsarnokból pedig mindenki Ferenc Jóskája. Ennek a gerincferdítésnek a rövid távú következménye lett az I. világháború és Trianon, a hosszú távú pedig az, hogy ez a nép szép lassan hozzászokott a meghunyászkodó mentalitáshoz. Ez a fajta társadalmi magatartás – hatalmuk megszilárdítása érdekében – ugyanúgy nagy segítségére volt Horthynak és Kádárnak, mint Gyurcsánynak és Orbánnak. Na, ezt hívom én úgy, hogy Ferenc Jóska-szindróma, és ez a magyarok igazi keresztje.
A ferde gerinc jelen van a mindennapjainkban: a meghunyászkodás, a félelem, a dögöljön meg a szomszéd tehene, az elvekért való kiállás és a szolidaritás teljes hiánya jellemzi hazánkat. A gerincferdülést magunknak köszönhetjük, viszont ne feledkezzünk meg Ferenc József szerepéről. Ha bekövetkezne az a borzalmas állapot, hogy Ferenc Jóskának szobrot emelnek, akkor az utolsó szó jogán legalább egyetlen kérésem hadd legyen: kerüljön Budapest legméltóbb helyére, a Szabadság téri szoborcirkuszba.