Zenében rejlő határtalanság – Gary Peacock halálára

Középiskolás voltam, valamikor 1993 magasságában lehetett, amikor egy barátomnál pingpongozás közben először hallottam a zenéjét. A jazz akkor már nem volt ismeretlen előttem, apám sokszor hallgatott otthon vagy a kocsiban Stan Getz-et, John Coltrane-t vagy Bill Evans-t. Egyszóval nem ért váratlanul, amit hallottam, az egész mégis más volt, mint az addigi jazz-élményeim. Duó felállásban játszottak, Ralph Towner akusztikus gitáron, Gary Peacock nagybőgőn. Ez volt az Oracle című album, amit már

A nagybőgő mindig is közel állt hozzám, talán azért, mert nem az a tipikus szóló hangszer, inkább csak kísér, meghúzódik a háttérben. Később aztán éppen Gary Peacock mutatta meg, hogy nagyon is használható szóló hangszerként. (És persze rajta kívül Dave Holland, Arild Andersen, akik szintén nagyszerű bőgősök, de ez egy másik történet). Gary Peacock szeptember 4-én hunyt el 85 éves korában, és csak most döbbenek rá, milyen fontos szerepet játszott az életemben. A vele való megismerkedés vezetett el aztán számos más kiváló zenészhez és lemezhez.

Néhány napja hunyt el, de a magyar sajtó ingerküszöbét nem igazán piszkálta meg a hír. Amin nem is csodálkozom. Azon csodálkoznék, ha értő nekrológokat olvasnék róla. A magyar sajtó mindig is mostohán bánt a jazzel, marginális kulturális jelenségként kezelte, alig vett tudomást róla.

Persze azonnal hozzá kell tenni, hogy Gary Peacock úgy volt jazz-zenész, hogy közben nem csak az volt, folyamatosan határterületeken billegett. Több mint fél évszázados pályáján tényleg mindenkivel játszott, aki számít. A hatvanas évek közepén Miles Davis is meghívta épp aktuális zenekarába. Davis kapcsán így emlékezett egy interjújában: „A stúdióban azt mondta, hogy amit hallani akarok, azt te nem tudod. Ez nagyon fontos volt. Nem azt kell játszani, amit tudok, hanem azt, amit nem. Ehhez el kell csendesednem belül és figyelnem kell. Le kell mondanom a szabványokról és a berögzült pozíciókról, arra kell figyelnem, amivel kapcsolatba kerülök ebben a belső csendben és ürességben. Sebezhetővé kell válnom és közben nem tudom, mi az, amit követek. De követnem kell. Ezt az ismeretlent hívom múzsának.”

Ebből is látszik, hogy Gary Peacock egy olyan szellemiséget (vagy lelkiséget) képviselt a zenében, ami manapság egyre ritkább, egyre inkább a háttérbe szorul. Az efféle hozzáállás a zenéhez ma már szinte ismeretlen, illetve ha létezik is, kevéssé látszik.

Alkohol- és drogproblémák, a jól ismert zenész-pályaív, amelyből Keletre, a keleti filozófiák, a keleti metafizika felé vezetett a számára kiút. Legnagyobb sikereit a Keith Jarrett-tel és Jack DeJohnette-tel alapított trióval érte el, amelyben leginkább sztenderdeket játszottak elképesztő érzékenységgel és gazdagsággal.

Hozzám mégis a szólólemezei és duóban felvett zenéi álltak és állnak a legközelebb. Ezeken hallatszik a leginkább, hogy milyen mestere volt a hangszerének. Ez az elképesztő technikai tudás azonban sosem vált öncélúvá nála. Úgy működött, mint Hemingway-nél a jéghegy-elv: amit és ahogy játszott, abban benne volt az is, amit nem játszott, de mégis jelen volt a maga rejtett módján.

„Az a napi gyakorlatom, hogy mielőtt elkezdek játszani, üdvözlöm a hangszert. Figyelek a testtartásomra, a légzésemre, a hangszer testére. Néha ez csak másodpercekig tart, néha hosszú percekig. Amikor elkezdek játszani a hangszeren, nem veszítem el ezt a kapcsolatot. Tisztában kell lennem minden lejátszott hanggal és azzal, milyen érzéseim vannak a hangszer hangjával kapcsolatban. A játékom érzékszervi-érzelmi aspektusa a figyelem. Ha mindez megvan, akkor elengedem” – mondja egy másik interjújában.

Ez az elengedés az, ami Gary Peacock játékát feledhetetlenné tette.

Életének utolsó évtizedeiben a zen buddhizmus állt hozzá a legközelebb, ez volt – ahogy ő fogalmazott – „az egyetlen ablak” az életében a zenén kívül, ahonnan ráláthatott mindarra, ami foglalkoztatta.

Utolsó albuma 2017-ben jelent meg Tangents címmel, Marc Copland zongorista és Joey Baron közreműködésével. Olyan zene ez, mint az album borítóján látható csupasz, lombjukat vesztett fák. Amikor már csak a tiszta szerkezet marad, a csupasz formák, amikor leválik minden oda nem illő, felesleges elem. Csak a tiszta, áttetsző atmoszféra, semmi más. Gary, köszönök mindent. Jó utat arra a helyre, amit a zen ürességnek nevez. Mi pedig mennyországnak.