A Mandiner idén testközelből figyeli a kazah parlamenti választásokat. Az ország példátlan demokratikus nyitásának keretében a választás hetében Kazahsztán miniszterei több órán át állnak a nemzetközi sajtó rendelkezésére, és a legkritikusabb kérdésre is válaszolnak az ország politikai rendszerével, kül-, környezet- és gazdaságpolitikájával kapcsolatban. Lapunk Asztanában többek között a külügyminiszter-helyettest, a gazdasági minisztert, az állami gáz- és olajcég elnökét, a stratégiai tervezési hivatal főnökét, a Központi Választási Bizottság vezetőjét és az elnöki főtanácsadót kérdezte a Kazahsztánt érintő ügyekről, híradásaink tehát első kézből szerzett információkra támaszkodnak.
∗∗∗
2019. március 19-én, 19 órakor jelentette be Nurszultan Nazarbajev, a független Kazahsztán első elnöke: távozik az elnöki posztról, azaz békésen átadja a hatalmat. A posztszovjet térségben is ritka dolog volt ez akkor, Közép-Ázsiában pedig példátlan, igazi politikai innováció: Kirgizisztánban voltak ugyan valódi, versengő választások, de jellemzően véres forradalmak kísérték őket, Tádzsikisztánban 1994 óta Emomali Rahmon uralkodik, Üzbegisztán első elnöke, Iszlom Karimov a trónon halt meg 2016-ban, Türkmenisztánban pedig az akkori elnök, Gurbanguli Berdimuhamedov szintén elődje halálával került hatalomra, és mit sem lehetett még tudni arról, hogy 2022-ben majd átadja a hatalmat – a fiának.
Olyan hatalomváltást, amelyhez senkinek nem kellett meghalnia, Kazahsztán csinált a térségben először.
Pontosan négy évvel később, 2023. március 19-én (igaz, nem 19, hanem 20 órakor) zárnak a szavazóhelyiségek a kazah parlamenti választáson, ezzel a végéhez ér Kászim-Zsomart Tokajev elnök nagy demokratikus reformsorozata.
Érdemes nem alábecsülni ennek jelentőségét: még ezeréves szakadatlan államisággal, parlamentáris hagyománnyal bíró hazánkat is kifejezetten rögös úton kellett átvezetni a tervgazdasági diktatúrából a piaci demokráciába, mint azt például a taxisblokád és az egykori kommunisták 1994-es visszatérése bizonyítja. Közép-Ázsia törzseit gyakorlatilag a Szovjetunió ráncigálta át a középkorból a 20. századba, kazah, kirgiz, üzbég, tádzsik és türkmén államiság 1936 előtt nem létezett, hát még demokrácia. S messze nem olyan egyszerű zöldmezős beruházásként parlamenti demokráciát csinálni, ha pedig valakinek sikerül, az óriási teljesítmény.