„Anna örök” – 140 éve született Juhász Gyula, a bánat költője

Juhász Gyula az elmúlt pár évtizedben mintha kiesett volna az érdeklődésből, mintha idegenné vált volna. Már nem igazán rajonganak érte, sokan a második vonalba „küldik”, és van abban valami, hogy költészete nem éri el Ady, József Attila, Weöres Sándor szintjét. Ugyanakkor a 20. század első felében egyértelműen a legnagyobb hatású költők közé sorolták, indulásakor pedig – Babits és Kosztolányi mellett – korosztálya ragyogó csillagaként tartották számon.

Mert igaz lehet: Juhász Gyula túl szomorú, túl őszinte, túl halk, túl sok és túl kevés nekünk, a 21. század embereinek. Bánata nem csupán permanens szerelmi bánat volt, hanem mélyebb lelki beállítódás: számára minden sötétnek, reménytelennek és hiábavalónak tűnt.

Forgatta magában a mindenséget, a feketeséget, hangtalanul, mert nagyon szótlan ember volt – aztán a verseiben rendre kicsorgott lírai valójából valami egyszerű, valami örök időknek szóló. Hogy költészete épp a reménytelen, beteljesületlen szerelem tematikájában érte el csúcspontját, talán az sem véletlen. Hiszen, ahogy mondják, Juhász Gyula szűzként halt meg.   

Vidéki gimnáziumok, Nagyvárad, Tanácsköztársaság

Csak röviden, egy villáméletrajz erejéig: költőnk vallásos szegedi kispolgári családból származik, és nagyon félénk, vézna fiúként nő fel. Ifjúsága olvasással telik, egy ideig pap szeretne lenni, de úgy alakul, hogy végül magyar-latin szakos tanár lesz belőle. Az egyetemen Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel barátkozik,

ami megviseli: ekkor kezdődik idegbaja, kínzó fejfájása, már ekkor az öngyilkosságot tervezi és próbálgatja, ami később egyik állandó „elfoglaltságává” válik.

Kicsit javul a helyzet, amikor 1907-ben megjelenik első verseskötete, majd Nagyváradra kerül tanárnak. Országos hírű költővé avanzsál, a Nyugat folyóiratnak kezdetektől fogva munkatársa. Itt, Váradon találkozik Annával is, az örök Annával. Aztán véget ér a „nagyváradi aranykor”, és Juhász Gyulát megint Isten háta mögötti vidékekre helyezik, aminek meg is lesz az eredménye, egy regény (Orbán lelke) és egy újabb öngyilkossági kísérlet képében.

A naiv és belelkesülő Juhász Gyula 1919. március 24-én Forradalmi kiskáté című írásában köszönti a kommunista hatalomátvételt. Ekkorra a költőt már hivatalosan is elmebetegnek nyilvánították (1917) – ez nem ok és nem okozat, csak egy szikár tény. A szegedi színházban új műsorpolitika kialakításába kezdett, de a hamarosan fölülkerekedő ellenforradalom elüldözte a színház éléről.

Nem mondhatjuk, hogy Juhász Gyula ne kapott volna erkölcsi és anyagi elismerést, lényegében a kezdetektől:

Babits, Kosztolányi, Móra Ferenc és Szabó Dezső is a barátai közé tartoznak, ami megint csak nem semmi teljesítmény.

Bár a tanácsköztársasági szerepvállalást megsínyli, és tíz állástalan év következik, 1930 után kínzó anyagi gondjai nincsenek: többször is részesül a komoly pénzt hozó, Babits által odaítélt Baumgarten-díjban, ami tisztességes életszínvonalat biztosít neki. Más volt a gond.

Juhász Gyula, Móra Ferenc, Réti Ödön, 1924, Makó (fotó: Homonnai Nándor/OSZK)

Nők és önmarcangolás

Az egyszerre átkozott és áldott sorsú költő élete a hétköznapi psziché számára felfoghatatlan dinamikában telt: öngyilkossági kísérletekből plátói szerelmekbe, plátói szerelmekből öngyilkossági kísérletekbe torkollott, miközben elsuhantak a marcangoló évek,

Móra Ferenc egy ízben így foglalta össze Juhász Gyula nőkhöz való viszonyát: „Azt hiszem, a nő után való mérhetetlen vágy és a nőkhöz való közeledni nem merés betege.”

Juhász Gyulának először is ott volt az édesanyja, az első és utolsó nő az életében: szoros, talán túl szoros viszony fűzte hozzá, írják, ragaszkodása egyenesen anyakomplexusnak mondható. Édesanyja szemében a zseniális képességű költő mindig is gyerek maradt – még a papi pályát is miatta választotta, ám ez is kudarcba fulladt. Héber Blanka ezt írja: „Egy évig tanult papnövendékként, de felettesei úgy vélték, Istenhez a szenvedés, és a mártírság által akar tartozni, emiatt nem tartották megfelelőnek a papi tisztség betöltésére. Az iskolában egyik papnövendék társa közeledett hozzá, és ez mélységesen megrémítette a költőt. Haza is tért, mert ezeken túl édesanyja állandó hiányát is nehezen viselte. Juhász Illésné egész gyermek- és fiatal korában, haláláig gondozta és ápolta a fiát."

Első ízben 1907-ben, huszonkét évesen döntött úgy, hogy eddig és ne tovább. A történet így szól: költőnk a Duna fölött, a Lánchídon bóklászott, már elhatározta, hogy a mélybe veti magát, amikor megpillantotta gyermekkori szerelmét, Klima Ilonát, aki véletlenül épp arra járt. Ha már ott volt, elújságolta a költőnek, hogy megjelent első verseskötete (Juhász Gyula versei címmel),

Anna, az örök

A hullámvasút következő, talán legfőbb állomása Nagyvárad volt, egészen pontosan a nagyváradi színház, 1908 és 1911 között, ahol hányatott hősünk megpillantotta Sárvári Anna színésznőt és azonmód beleszeretett.

Itt Annának adjuk át a szót: „Én Juhász Gyulát alig, de alig ismertem. Mindössze talán egyszer beszéltem vele. Akkor is különös körülmények között. Már hallottam régebben, hogy Juhász Gyula szerelmes belém, de ezen nem is csodálkoztam. Akkor még futólag sem láttam, és csak mendemondák jutottak el hozzám. Ez időben történt aztán, hogy nálam a lakásomon víg társaság gyűlt össze és a hírnökök arról beszéltek, hogy kint a fagyos téli estében az utca túlsó oldalán toporog, fagyoskodik Juhász Gyula, a fiatal tanár. Én kimentem hozzá, behívtam a meleg födél alá, de otthonomban szerénykedő, halk hangon válaszolt, ha kérdeztem – különben Juhász Gyula csak hallgatott, hallgatott.

Egyszer, még egyszer a színházban láttam, operettjének, az Atalantának előadása alatt, és csak később hallottam, hogy verseket ír hozzám. Boldog voltam, örültem, és az ismerősök lépten nyomon gratuláltak a versekhez. Én csak akkor döbbentem rá, hogy

Ezek a csodálatos versek csak a szőke hajamnak, kék szememnek, és Juhász Gyula elképzelt ideáljának szóltak, de nem nekem és nem hozzám.”

A költő mindezek ellenére, megszakításokkal ugyan, de a színésznőt tekintette múzsájának, és rengeteg szerelmes verset írt hozzá.

Sárvári Anna (Juhász Gyula legfőbb múzsája, fotó: Erdélyi Mór)

1914-ben a pesti Nemzeti Szállóban Juhász Gyula mellbe lőtte magát.

Egy pillanatra álljunk meg itt, merengjünk el az előző mondaton, 2023-ban. Aztán menjünk tovább: a férfi, mi sem természetesebb, azonnal beleszeretett a nőbe, és érzései ezúttal viszonzásra leltek. Ilona mellette maradt, segítette felépülését. Bár állítólag elvakította a költőt övező hírnév, és nagyobb szerepet tulajdonított magának, mint kellett volna, valóban új erőt öntött poétánkba, ami ki is tartott egészen három évig. Juhász 1917-ban aztán idegrohamot kapott, majd hivatalosan is idegbetegnek nyilvánították, bármilyen csúnyán hangzik mindez.

A világháború után egy újabb fontos nő, Kilényi Irma bukkant fel a költő életében. Az irodalomrajongó tanárnő egy rendezvényen látta meg a költőt, majd titkárnak jelentkezett nála: Juhász felvette, majd onnantól a nő bonyolította a levelezéseit, szerepléseit, még a szanatóriumokkal, orvosokkal is ő tartotta a kapcsolatot. Irma kiváló feleségjelöltnek tűnt, írják a bennfentesek, még a költő édesanyja is rábólintott volna a frigyre, de semmi sem tökéletes: úgy tűnt, az újdonsült titkár inkább barátként tekint költőre – végül kiderült, hogy a tanárnő szerelem ügyében inkább a saját neme felé hajlik.

Halála

Juhász Gyula 1937-ben az év jelentős részét egy budai szanatóriumban töltötte, ahol az elszigeteltség fokozta idegbaját, írják, és veronállal megmérgezte magát. Nem élte túl.

Egy évvel Juhász Gyula halála után verseiben tovább élő szerelmét, Sárvári Annát baleset érte: többé nem állhatott színpadra, majd férje is elvesztette állását.

Úgy teljes a kép, a dráma, ha nem hallgatjuk el: Kilényi Irma, aki a költő hagyatékát gondozta, sem volt képes megbirkózni az élettel. Miután a nőt, akit szeretett, Ausswitzba deportálták, ő is öngyilkos lett. Nekünk a versek maradtak.

„Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

emlékeimből lassan, elfakult

arcképed a szívemben, elmosódott

a vállaidnak íve, elsuhant

a hangod és én nem mentem utánad

az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

ma már nem reszketek tekintetedre,

ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

ne hidd szivem, hogy ez hiába volt

és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

nyakkendőmben és elvétett szavamban

és minden eltévesztett köszönésben és minden összetépett levelemben

és egész elhibázott életemben

élsz és uralkodol örökkön. Amen.”

(Anna örök – a költő legismertebb verse, a reménytelen szerelem „himnusza”)

Nyitókép: Juhász Gyula 1924-ben, Homonnai Nándor felvételén

Felhasznált irodalom:

http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Juhasz.htm

https://vates.hu/blogs/publikaciok/juhasz-gyula-es-a-nok

https://mek.oszk.hu/01100/01149/html/juhaszgy.htm

https://www.irodalmijelen.hu/2011-apr-04-0642/juhasz-gyula

https://cultura.hu/kultura/juhasz-gyula-vilaga/

http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/juhasz.htm

https://divany.hu/offline/2020/05/20/juhasz-gyula-szerelmei/