Regisztráció | Elfelejtett jelszó | Felhasználó törlése

2014. augusztus 13. 12:49

A Balaton a kivagyiság, a kapzsiság és a kultúra nélküliség zarándokhelye lett az ezredfordulót követő évtizedre.

Itt a nyár, számomra pedig – hisz kölyökkorom valamennyi szünidejét a Balaton partján töltöttem – a várva várt strandszezon mindig is egyet jelentett a magyar tengerrel. Ezért szemlélem – immár felnőtt fejjel – igazán szomorúan azt, amivé gyermeki éveim Paradicsoma a rendszeváltás nyomán züllött. Úgy döntöttem hát, hogy feltérképezem az általános hanyatlás okait és tényezőit, hisz jól tudom, messze nem én vagyok az egyetlen, akit a Balaton múltja és sorsa komolyan foglalkoztat.

A Balaton a huszadik századig egy mocsaras, nádasokkal övezett lápvidék volt. Egy csodás természeti képződmény, amellyel az emberek a növény- és állatvilág legnagyobb örömére nem kezdtek semmit. Nem volt még olyan, hogy strandturizmus, nem létezett maga a szervezett szabadidő fogalma, ennek megfelelően pedig a turisztikai üzletág sem. Az emberek nem utazgattak, legfeljebb gyógykezelés vagy kereskedelem céljából, vizesek meg akkor lettek, ha mosakodtak vagy a folyón át menekültek. Arra, hogy az emberek kifeküdjenek a napra, fürdőzzenek, utána visszafeküdjenek, megszáradjanak, aztán megint bemenjenek a vízbe, sem békeidő, sem szabadidő, sem pedig intézmény nem volt.

A Balatont, mint nemzeti intézményt valójában a Kádár-rendszer találta ki abból a célból, hogy az legyen nekünk a Riviéra. A kádárizmusban az egyének lemondtak a szabadságjogaik egy részéről, ilyen volt például a véleménynyilvánítás szabadsága, a gyülekezés szabadsága vagy a népszuverenitás – nem csekély áldozatok ezek. Cserébe az állam azt vállalta, hogy felszámolja az intézményes terrort, és megszerzi a lakosságnak a komfortos élet, sőt, akár a szolid luxus illúzióját. A hatalom a szabadság kis engedményeivel korrumpálta az egyént, hogy elkerüljön egy megismételt ötvenhatot. Ennek megfelelően a társadalom lemondott arról, hogy újra fellázadjon az államszocialista rezsim ellen, így lehetett új autója, kis hétvégi háza, sőt, akár vállalkozhatott is, nyithatott egy lángossütőt vagy egy trafikot.

Szolid kapitalizmus, szolid luxus, szolid szabadság. Kicsiny engedmények azért, hogy az egyén ne kérdőjelezze meg az állampárt legfőbb hatalmi státuszát. A Balaton kiemelt szerepet kapott ebben az alkuban, az lett a mi majdnem-Riviéránk. Ehhez járultak hozzá a vállalati és szakszervezeti üdülők, de még a filmgyártás is. Minden Balatonnál játszódó film a Liliomfitól A Pogány Madonnáig annak a propagandája volt, hogy a Balaton milyen csodálatos. Akkor már lehetett tudni, hogy Nyugat-Európában ez a strandos, vízparti kikapcsolódás micsoda luxusnak számít, és a magyar ember is akart magának ilyet, ezért találta fel a Kádár-rezsim megvesztegetés gyanánt a Balatont.

A hetvenes-nyolcvanas évekre beindult a külföldi turizmus, sőt, a Balaton lett a Kelet és a Nyugat találkozóhelye, ahol törvényesen egymás mellé parkolhatott a Trabant meg a Mercedes. Az NDK sötét terrorrezsiméhez képest Magyarország paternalista szocializmusa valahol a nyugat-német és a kelet-német státusz között félúton helyezkedett el. Már jöhettek a nyugatiak, és persze bőven jöttek a keletiek is, ami jó bevételül szolgált a rezsimnek, ráadásul az előbbiek töméntelen német márkát hagytak itt, szóval a balatoni Riviéra Kádár jól jövedelmező vállalkozásának bizonyult.

És ez így ment egészen addig, míg le nem szakadt a vasfüggöny. A berlini fal romjain újraegyesülő német családok és barátságok pár évig még hódoltak korábbi szokásuknak – hiszen a Balatonnál vakációzni nem csak praktikus volt, de nyilván kellemes is – a kilencvenes évek közepére azonban ez a fajta turizmus drámaian visszaesett. A germánok találtak maguknak másik tavat, lementek a valódi Riviérára, vagy csak átugrottak egymáshoz, hiszen egy idő után nem volt életszerű különösebben távoli helyen találkozni. A Balaton pedig fokozatosan elnéptelenedett, kihalt és elprolisodott. Ezt persze nem csak a németek elmaradása okozta, legalább annyira az a sok magyar, aki inkább lement a horvát tengerpartra: Fiumébe vagy Dubrovnikba. Ezért pedig nyilvánvalóan a velejéig kapzsi balatonparti kereskedelmi szektor a felelős. Amikor a magyar embernek már az az élménye, hogy Nyugat-Európában egy vagy két héten át olcsóbban kijön vacsorával meg szállással, mintha a Balatonon lenne, akkor jogos a felháborodás és indokolt a döntés, hogy a németek mintájára a hazai turisták is hátrahagyják a magyar tengert új úticélok reményében.

Mi zajlik ma a Balatonon? Mi az uralkodó mentalitás? Az, hogy abban az ócska, még kifőzdének sem nevezhető hekkezőben vagy lángossütő bódéban, amelyik papírtányéron rakja le eléd a sült kolbászt, a háromszoros árát hagyod a budapestinek. Nem a salgótarjáninak vagy a kecskemétinek, hanem a budapestinek, ami országosan nagyon magas! Aztán, amikor számon kéred az ötszáz százalékos hasznot, képesek azt a pökhendi választ adni, hogy őnekik három hónap alatt kell kitermelniük azt, amire másnak Budapesten egy éve van. És erre a gondolkodásmódra még büszkék is! Ki mondta ezeknek, hogy kilenc hónapig nem szabad dolgozniuk? Hol van ez leírva? Mi az, hogy három hónap alatt kell? Azért kell, mert ő úgy döntött, hogy fosztogatni fog arra hivatkozva, hogy hurka meg lángos?! Ennek megfelelően ma már leginkább csak azok vannak lent a Balatonon, akiknek saját nyaralójuk van, egyrészt mert nem kell költeniük szállásra, másrészt mert ők el tudják látni magukat, és nincsenek rászorulva a háromezerötszáz forintos sült kolbászra.

Így vált a Balaton a rendszerváltás utáni Magyarországnak a mai nyomorúságos tükrévé, és semmi sem annyira, mint Siófok a maga prostituáltjaival. Az egykori Aranypart ma nem több, mint egy kultúra nélküli proli-bazársor, ahol egymás mellett sorakozik a török büfé, az olasz étterem meg az amerikai diner house. Semmiféle arculata nincs a Balatonnak, sem európai, sem regionális, sem nemzeti: semmilyen. Hitvány kirakata az országnak, ahol lumpenprolik fosztogatják a maradék külföldi turistát, a gyrosos táncoltatja a beginázott prostit, a szabadságát töltő német szakmunkás meg elviszi szobára, ahol a szegényes lambériának döntve dugja meg.

A Balaton a kivagyiság, a kapzsiság és a kultúra nélküliség zarándokhelye lett az ezredfordulót követő évtizedre, amit megkoronáz a kommersz ízlés által a Balaton partjára növesztett rákos burjánzás: a Coca-Cola Beach House, színpadon az Animal Cannibals-szel. A VIVA TV közvetítőkocsiját is bevonzó rendezvény éveken át kínálta Kelet-Közép-Európa leghitványabb időtöltését. Ismét arról volt szó, hogy egy homokfövenyes Miami Beach-et hazudnak nekünk a sziklákkal övezett, lépcsőn megközelíthető vízpartra. A Beach House működése még annak is a kulturális legyalázásával járt, ami a Balaton valaha volt, hát még annak, ami egy nap lehet.

Amikor a Sziget Fesztiválon annyira sok volt a külföldi, hogy magyarok már alig látogatták, a Sziget Kulturális Menedzser Iroda Kft. feltalálta a Balaton Soundot. Ez az első három-négy évben még nagyon üdítő lehetőségnek tűnt, ugyanis azt a pénzt, amit megspóroltak a Szigeten, jórészt a Balaton Sound brandjének felépítésére fordították. Fellépett a Chemical Brothers, a Kraftwerk, Moby és a Pet Shop Boys, ráadásul az első néhány évben kizárólag magyarok élvezték a fesztivál vendégszeretetét.

Úgy tűnt, ez egy valóban vonzó kulturális program lehet, de igen hamar kiderült, hogy itt is csak egy bevezető kampányról volt szó, ami a rendezvény felfuttatását célozta. Hadd szerezzen a Balaton Sound nevet, nemzetközi presztízst, visszajáró közönséget, ha pedig mindez megvan, akkor ugyanúgy kiveszik belőle a pénzt, és ugyanúgy elfelejtik meghívni a költséges fellépőket, ahogy azt a Szigettel tették. A Balaton Sound ma már egy másik Sziget Fesztivál, egyre kommerszebb és egyre színvonaltalanabb programmal, egyre inkább külföldieknek.

Az a Balaton sorsa, ami az ország sorsa. Hála Istennek, ez a kijelentés elsősorban a tó Tihanytól keletre fekvő régióira, és főleg a déli partra vonatkozik, de hát leginkább mindig is az volt a Balaton. Füred és az azt környező partszakasz romlása – ha nem is sokkal, de – lassúbb ütemű. Az új évezredre a tó vízszintje akkorát esett, hogy a meredekebben mélyülő északi part vált jobban fürdőzhetővé. A déli part üdülőhelyein a víz ma már olyan sekély, hogy az ember hiába menetel benne kitartóan, csak nem ér a térde fölé.

A Balatonnak mindössze három olyan pontja van, ami kulturálisan még a térképen tartja, amiért érdemes hivatkozni rá, és amiben bízni lehet, hogy megmenti a tavat az országnak: Badacsony, Tihany és Keszthely. Aligha véletlen, hogy ezek kevésbé esnek közel Budapesthez, mint mondjuk Siófok vagy Zamárdi – a stricik egyelőre csak az Aranyparton vetették meg a lábukat. A főváros közelségének úgy tűnik, nemhogy nem serkentő és kultúraformáló, de egyenesen züllesztő és deformáló hatása van. A Budapesttől vett – és a Bécshez való – távolság láthatóan képes megőrizni a kultúrát. Ezekben a nyugatra eső régióiban bízhat a Balaton, továbbá velem együtt mindazok, akik számára nosztalgikus okokból a nyár boldogságát jelenti.

A bejegyzés trackback címe: http://balaton.mandiner.hu/trackback/13702


Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint



Kedves Puzsér Róber tessék Bécsben cukrászdát nyí tani és akkor ön is liberális szabadpiaci kapitalistává avanzsál.


Amennyiben szerző csak annyit lát a Balatonból, amennyit leírt, az az ő baja. Neki ne is jelentsen többet.



Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés

Felhasználónév:

Jelszó:


Regisztráció | Elfelejtett jelszó