A nacionalizmus valláspótlék, nem lehet belőle kiszabadulni, csak rálicitálni

Nyitókép: Képernyőfotó

„HVG: Különös a fogadtatása a Senkiháza – Erdélyi lektűr című regénynek: vagy nagyon szeretik, vagy azt mondják, túl sok szó esett már Trianonról, Erdélyről, elég volt a történelmi traumából.

Vida Gábor: Csak az igazat mondják! Nem tudom felmérni a könyv hatását, de egy keresztény atyafi azt mondta nekem, hogy most már elege van az erdélyiekből.

HVG: Sokszor volt már elegük a magyarországiaknak az erdélyiekből.

V. G.: Mindig elegük van a magyarországiaknak belőlünk. Valószínűleg azért, mert hasonlítunk rájuk. Pénzt akarunk, enni akarunk, el akarjuk venni az elvehető földeket, helyettük akarunk gondolkodni, meg akarjuk szabni, merre menjen a világ. Ezért nem szeretjük mi, magyarok egymást, mert hasonlítunk egymásra.

HVG: A románok meg a magyarok szeretik egymást?

V. G.: Nagyon, mert nem hasonlítanak egymásra! Az egyik románul beszél, a másik magyarul. Néhány éve a román ortodox egyház szakrális ünneppé nyilvánította a disznóvágást. Magyarországon a pálinkafőzést nyilvánították emberi jognak. Amúgy meg mindkét országban a túlélés a tét.

HVG: Ez most a vidék apológiája vagy kritikája? A regény helyszíne jól felismerhető, átlagos erdélyi kisváros, de nem konkrét hely. A Nagy Magyar Vidéken járunk.

V. G.: Én szeretem a vidéket, nincs azzal baj. A gond akkor kezdődik, amikor valami olyasmit akarunk a vidéken számonkérni, amit nem kellene. Nem az a probléma, hogy valaki otthon disznót vág, pálinkát főz. Az a gond, ha nem jár a busz, ha beomlik az aszfalt, a híd. Hogy be lehet-e kapcsolni ezeket a településeket egy ország életébe, ez a nagy, közös kérdés.”